You were my Destiny? (13. rész - Váratlan fordulat)

- Halló? - szólok bele a telefonba.
- Hyerin? - hallok meg egy ismerős lágy hangot.
- Igen. - mosolyodom el. - Tae Joo, te vagy?
- Igen. Zavarok?
- Dehogyis. - rázom meg a fejem.
- Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, mikor tudsz rám egy kis időt szánni. - érződik a hangján, hogy mosolyog.
- A... randi miatt? - kérdem, beharapom a szám és felállok az ágyamról.
- Ennyire átlátszó lennék? - nevet dallamos hangján. - Arra gondoltam, hogy talán pénteken tudok egy kis szabadidőt csinálni magamnak.
- Értem.
- Délután jó lenne neked? - kérdi. Papírlapok gyűrődésének a zaját hallom.
- Persze. - mosolyodom el. - És hova megyünk?
- Az meglepetés! Elég annyi, hogy a házatok melletti parkban találkozunk. Kocsival megyek érted, olyan 3 körül.
- Rendben. - vigyorgok önfeledten. Ez a hír egyből jobb kedvre derített.
- Akkor majd látjuk egymást. Vigyázz magadra, Hyerin. Szia.
- Szia. - köszönök el, és kinyomom a kis készüléket.
- Hyerin, tudnál egy kicsit segíteni? - kopog a nyitott ajtómon anya.
- Persze. - fordulok meg, és elindulok utána.
- Nem tartalak fel sokáig. - mondja, miközben oda érünk a padlás csapóajtójához. - Myung Hee-nek az az ötlete támadt, hogy Young Hak régi játékait oda ajándékozzuk az egyik árvaháznak. Ketten gyorsabban átnézzük a holmijait.
- Ez igaz. - lépdelek fel a létrán, és felhúzom magam, majd a dobozok felé veszem az irányt. Mikor anya is felér, akkor felnyomja a világítást. Óriási ez a padlás. Tömérdek kacat, bútorok, és holmik halmozódtak fel itt az idők során.
- Azok ott Young Hak holmijai. - mutat pár dobozra.
- Oké. - lépdelek oda, és leülök török ülésbe. Felnyitom a kartont, és elkezdek kipakolni belőle.

- Nahát! - porolom le a plüss figurát. - Csak nem te lennél Jegesmedve úr? - mosolyodom el, ahogy ránézek az állatkára.
- Végeztél? - kérdi anya, miközben pakolászik.
- Igen. Szinte mind jó állapotban van. - rakodom bele egy dobozba a játékokat.
- Majd átnézzük a te játékaidat is. Mikor ide költöztünk elhoztam azokat is.
- Oké. - állok fel, és leporolom a nadrágom. Felveszem a dobozt és lemászok a létrán vele. Lecipelem és lerakom az előtérben. Utána átmegyek a konyhába valami rágcsát keresni, hogy utána bevakolhassam magam a szobámba. Egy hét és itt vannak a vizsgák. Annyira félek a matek dolgozattól, jó ideje nem értek belőle egy kukkot sem. Young Hak jó tanuló, de annyi büszkeségem azért nekem is van, hogy ne kérleljem segítségért.
Végül két zacskó chipset megkaparintva tértem vissza a szobámba, és leültem az íróasztalom elé.
- És mindent elvitettek? - hallom meg kintről Hak hangját.
- Igen. Hyerin nézte át a holmijaid. - felel Myung Hee.
Léptek közeledése. Ez Young Hak lesz.
- Ugye nem raktad bele? - kérdi kissé kétségbeesve.
- Mit? - fordulok meg a széken.
- Hát khm... - vakarja meg a tarkóját zavartan - Mr. J-t. - feleli halkan.
- Hogy mit? - játszom meg, hogy nem hallom amit mond.
- Jegesmedve urat. - mondja hangosabban.
- Nem tudom, meglehet, hogy az is köztük van. - vonok vállat.
Zsörtölődve kimegy a szobámból, amin én csak kuncogok. Felállok a székből és odasétálok a gardróbhoz. Kinyitom, és kiveszem a kis figurát.
- Ennyire értékes lennél Hak-nak, hmm? - simítok végig a játékon.

- És? Randizni fogtok? - vonogatja a szemöldökét Soo Min. Azok után, hogy elújságoltam neki, azzal nyaggat mutassak képet Tae Joo-ról.
- Igen. - mondom miközben ő a netet böngészi.
- Áá meg is van! - kiált fel. Mögé lépek, és rápillantok a monitorra. - Ő az, ugye? - mutat egy képre. Elmosolyodok, ahogy meglátom Tae Joo mosolygó arcát. A honlap egy neves cég adatait tartalmazza.
- Igen. - felelem, és mellé húzok egy széket.
- Nagyon helyes. - állapítja meg. - Biztos kedves is... Gondolom izgulsz. - fordul felém.
- Hát... eléggé. - vallom be. - Ő már kész férfi, én meg... - nézek magamra. - gyerek. - nevetek kínomban.
- Hülye vagy te, nem gyerek. - sóhajt fel. - Mért mennyivel idősebb?
- Négy évvel.
- Az nem is sok! Nem tudom mit problémázol ezen. - legyint.
- Te, Soo Min... - nézek rá furcsán. - Mióta lett neked ekkora szád? - vigyorodom el.
- Amióta rájöttem, hogy nem lehetek egész életemben egy félénk kislány! - jelenti ki határozottan, amitől elfog a röhögés. - Olyan vakmerő és céltudatos akarok lenni, mint te.
- Mint én? - gondolkozok el. - Szerintem ne légy olyan, mint én. Sose hasonulj máshoz, mindig magadat add.
Elbúcsúztam Soo Min-tól, és elindultam haza felé. Már egy órája véget ért a tanítás, csak ez a lány addig nyaggatott, míg el nem mentünk a könyvtárba. Nem értem miért kíváncsi ennyire Tae Joo-ra...
A Charin-os eset óta kerülővel kell mindig haza mennem. Ez sokkal növeli az utamat, és az eltelt időt is. 10 percre lakunk a sulitól, nekem mégis fél órámba telik, míg haza esek.
Mikor benyitok a házba az a jelenet fogad, hogy Young Hak dühösen mutogat Myung Hee felé, és úgy magyaráz. Anya csak áll egymagában, és lefagyva bámulja az eseményeket. Jöttömre Hak felém pillant, majd egyből el is kapja tekintetét.
- Két tárgy. - mondja halkabban. - Két dolog maradt meg nekem anyától. Két tárgy, amik őrzik az emlékeimet iránta. És most már ezek sincsenek.
- Megértem, hogy dühös vagy fiam, de Jae Sung mégis honnan tudhatta volna ezt? - kérdi Mr. Choi nyugodtan.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudtál volna róla! - mutat rá. Behajtom az ajtót és csöndben állok egy helyben, mert nem merek moccanni egy centit sem. Szinte már tapintható a feszültség közöttük. - Lehet, hogy neked nem jelent semmit, de nekem igen. Én nem tudom olyan könnyen elfelejteni, mint ahogy te. - a hangja már-már gúnyos formát ölt. - Neked már itt van Jae Sung, meg az édi-bédi kislányod, nekem meg nincs semmim! - emeli fel újra a hangját.
- Ne vedd Hyerint így a szádra.
- Miért nem? - szarkazmus cseng ki a hangjából. - Minden az ők hibája!
- Ez nem igaz. - mond ellent Myung Hee. - Young Hak, kérlek... Idén tíz éve, hogy anyád meghalt... Nincs itt az ideje, hogy elengedd végre?
- Te könnyen beszélsz. - mintha könnyeket látnak megcsillanni a szemében. - Már nincs semmim ami rá emlékeztetne. Semmim.
- Kérlek, ne rendezz jelenetet. Ezen a napon főképp ne tedd. - kérleli Myung Hee.
- Elfogom mondani a véleményemet. Ha már te úgyis teljesen elfelejtetted anyát...
- Ez nem így van.
Összeszorul a torkom, és elfog a bűntudat.
- Y-Young Hak. - szólítom meg. Lassan rám emeli tekintetét, amiből düh, és kétségbeesés néz vissza rám. Nyelek egy nagyot - Nálam...
- Nem érdekel. - tartja fel kezét. Elmegy mellettem, és felveszi a bőrkabátját. - Elmegyek. Legalább így megmarad a családi idill, nem? - kérdi cinikusan, és bevágja maga mögött az ajtót.
Lesütöm szemeimet, és beharapom alsó ajkam.
- Ne aggódj, Hyerin. Majd lenyugszik.
Felnézek Mr. Choi-ra, és ökölbe szorítom mindkét kezem. Sietősen elmegyek mellette, felszaladok a lépcsőn, meg sem állok a szobámig. Kinyitom a gardróbot, és kiveszem belőle Mr. J-t. Előszedek egy táskát, bele gyömöszölöm a játékot, és vissza lemegyek a földszintre.
- Hyerin? Hova mész? - kérdi tőlem anya, de én csak szótlanul elmegyek mellette, és kilépek az esőbe. Becsukom az ajtót magam mögött, majd elkezdek rohanni. Előszedem a telefonom, és a névjegyek között rámegyek Young Hak számára. Kicsörög a telefon, de senki nem veszi fel.
- A francba! - dobom bele a készüléket a táskába. Megállok az úttest előtt, és körbenézek. - Hova mehettél Hak...?
Elindulok az egyik irányba, amelyiket az érzékeim súgnak. Eszembe jut a park, talán oda mehetett Young Hak. Nem a legjobb időt választotta, hogy lelépjen, az már biztos. Megy le a nap, az eső is zuhog, az idő múlásával pedig egyre jobban lecsökken a hőmérséklet. Átnéztem a park nagy részét, amivel elment több mint fél óra. Az egyenruhám teljesen átázott, csurom víz a hajam, és kezdek nagyon fázni. Megtorpanok, hogy kifújjam magam.
- Young Hak... - suttogom a nevét, mintha így meghallhatná. Elkezd a táskám rezegni, én pedig gyomban előkaparom a telefonom. Sms-em érkezett.

"Itt vagyok, te hülye." 

Felemelem a fejem, és körbenézek, de sehol nem látom Hak-ot.
- Te tényleg nem vagy normális. - szólal meg mögülem, és rám teríti a kabátját. - Tönkre teszed az életem, folyton a nyakamon lógsz, és a végén még ha bajod esik én leszek a hibás... Csak a baj van veled. - ingerült hangjától összerezzenek. Bár lehet inkább a hideg az oka. - Púp vagy a hátamon.
- Sajnálom. - törlöm meg az orrom a kézfejemmel.
- Sajnálhatod is. - indul el az egyik pad felé. Leül rá, nem törődve vele, hogy vizes lesz a gatyája. - Amióta Jae Sung és te bele csöppentetek az életünkbe, azóta csak egyre és egyre rosszabb lesz az életem. - sóhajt fel. Felé fordulok, és haragot látok a szemeiben. Tényleg ennyire dühös lenne rám?
- Sajnálom.
- Igen, ezt már mondtad... De ha tényleg ennyire sajnálod, akkor miért nem tűnsz el?
- Tessék?
- Az életemből. - mondja nyugodtan, és hátra dől a padon. - Minden annyival könnyebb lenne. - temeti arcát kezeibe.
- Mi...? Hogy... hogy érted ezt? - úgy érzem, hogy meleg könnyek perzselik az arcomat.
Meglepetten rám néz, és feláll a padról.
- Hyerin, én csak...
- Tudod mit? - törlöm meg az arcom. - Igazad van. Mindenkinek csak bajt okozok. De mostantól nem. - veszem le a kabátot a vállamról, és a kezébe nyomom. - Nem kell többé rám vigyáznod. Nem kell többé elviselned. - széthúzom a táskán a cipzárt és kiszedem belőle Jegesmedve urat, majd erőteljesen hozzá vágom. Megfordulok és elkezdek futni, amerre az orrom visz.