Always stay with me (6. fejezet - Meggondolatlan tettek hada)

Pár percnyi várakozás után megérzed a nyakadnál a meleg leheletét és a rád nehezedő súlyát.
- Mi-minhyun? – nyitod ki félve a pilláidat. Oldalra tekintve látod, ahogy Minhyun rád telepedve egyenletesen veszi a levegőt. – Te most… alszol!? – hökkensz meg. Nem tudod, mit tegyél, a súlyát is alig bírod már tartani, de nem is hagyhatod így itt.
- _______? – jön egy kérdő hang tőled jó pár méterre. Eltolod Minhyun fejét, hogy láss is valamit. – Mit csináltok ti ott? – egyre mérgesebb a hangja.
- Tudom, hogy elég félreérthető ez a helyzet… De Minhyun egyszer csak úgy rám dőlt és most azt hiszem, alszik. – mondod kínosan lesütve pilláidat.
- Ez most komoly? – szalad fel a lelátón Dongho. Megnézi mi a helyzet és csak rosszallóan csóválja a fejét. – Ilyen is csak te lehetsz, Minhyun… - sóhajt és segít leszedni rólad. Felemeli a hátára és elindul vele le. – Mindjárt jövök, várj meg! – pillant hátra a válla fölött és elsiet. Nem tudsz mit tenni, leülsz és várakozol. Talán negyed órába is telik mire visszaüget melléd, addigra már kezd lemenni a nap, és ezzel együtt a hőmérséklet is.
- Itt is vagyok. – puszilja meg az arcod és felhúz magához. – Siettem, ahogy tudtam.
- Hova vitted? – nézel rá kérdőn.
- A gyengélkedőre. Megkerestem Aron hyungot és megkértem, hogy hívja fel a szüleit. Hogy jöjjenek el érte.
- Értem. – rántod meg a vállad. – Akkor menjünk. – indulsz meg le a fokokon.
Utánad siet és odacsúsztatja a tenyerét a tiéd mellé, majd összevonja ujjaitokat. Zavartan pillantasz félre, hogy ne lássa: elvörösödtél.
- És azért jól érezted magad az első bálodon? – elegyedett szóba veled már a hazavezető úton.
- Szép kis első bál… - kuncogsz idegesen. – De igen. Jó volt veled táncolni. – pillantasz fel rá. – Újszerű érzés volt annyi ember között lenni.
- Máskor is táncolhatunk! – kuncog ő is. – Persze, csak ha szeretnéd. – teszi hozzá.
- Jó ötletnek tűnik. – mosolyodsz el.
- Hétvégén pedig elmehetnénk az első randinkra. Oda, ahova csak szeretnél.
Pont ekkor értek oda a házatok elé. Felnézel a mélybarna szemeibe, ahogy egymással szemben álltok.
- Jól hangzik. – feleled mosolyogva.
- Akkor majd megbeszéljük a részleteket holnap. – húzza a száját egy 1000 Watt-os mosolyra. Megölelget, hosszú percekig álltok így, majd elköszön és ellépdel.
Mosolyogva veszed elő a kulcsod, hogy kinyisd a kaput. Ekkor érzed meg, hogy két erős kéz tekergőzik a csípőd köré. Kérdőn fordulsz meg, és egy kipirult arcú Baekho-val találkozik a tekinteted.
- Elfelejtettem valamit. – mosolyodik el. – Már a bálon meg akartam tenni. – tűr ki egy tincset az arcodból és közelebb húz magához. Érzed, ahogy egyik kamrádból a másikba tódul a vér, a torkodban dobog a szíved. Lassan közeledik a fejével, hogy felkészülhess arra, amire készül. Véletlenül összekoccan a fejetek és fájdalmasan, de nevetve távolodtok el.
- Elrontottam a pillanatot... – nevet zavartan Baekho. Bólintasz és már épp mennél, de visszaránt a kezednél fogva. – De mindig van lehetőség újrakezdésre. - Lágyan érinti meg hideg ajkai a tiédet. Mintha az ég is ki akarna cseszni veletek, váratlanul rázendít.
Baekho el akarja húzni a fejét, de te megelőződ is átkarolod a nyakát, hogy közelebb húzd magadhoz. Belevigyorog a csókba, de lágyan végig nyal az alsó ajkadon, és te engedsz neki; átcsúsztatja nyelvét a szádba. Eleinte lágyan, alig csókol, de végül egyre vadabbá válik a nyelvcsatátok, hol a te szádban, hol az övében. Érzed, ahogy elpirulsz és egyre jobban zavarba jössz. Még nem igazán tudod, mit kell tenned, de próbálod követni a ritmust, amit diktál. Pár kisebb puszival válnak el egymástól ajkaitok és te szaporán kapkodod a levegőt, hogy visszaálljon a légzésed a normális szintre. – Már sokkal előbb meg kellett volna tennem. – vigyorog rád. Zavartan pillantasz le, mert még mindig ugyanabba a helyzetbe vagytok, mint az előbb, így csak pár centi van a szátok között. – Holnap találkozunk. – enged el végül. – Légy jó! Na, szia! – integet és elmegy. Csak nézel utána az esőben állva és várod, hogy magadhoz térj. Annyi érzelem volt ebben a csókban, bár csak ez lett volna az első csókod… De hiába, azért az agyad legmélyén az a gondolat motoszkál, hogy vajon milyen Minhyun csókja…? Jobban csókol, mint Baekho? És vajon hogy bírtad elfelejteni az első csókodat?
Elhessegeted ezeket a kósza gondolatokat és bemész a kapun.

- Teeeee huncut! – csapja meg a karodat Soohi. – Még csak tegnap előtt kaptad az első csókod, de te máris begyűjtötted a másodikat is. – kuncog. – Pedig azt hittem, hogy megőrzöd az első alkalmat Jonghyun-nak. – csóválja a fejét.
Ahogy elindulsz a lépcsőn felfelé, lefagysz. Tényleg… Mindig azt mondtad, hogy Jonghyun lesz az aki elrabolja tőled az első csókod. Amióta megismerted jobban Baekho-t, azóta annyira megkedvelted, és olyan jól érezted magad vele, hogy teljesen megfeledkeztél JR-ről. Már el is múlt volna az a nagy szerelem…?

- Komolyan? – kérdi Ren. – Mondjuk várható volt… - somolyog, amikor elmeséled, hogy mi történt köztetek Dongho-val pár hete. Még a nővéreden kívül senkivel nem osztottad meg, de úgy érezted Ren a legalkalmasabb személy erre. Bár az óta nem történt köztetek semmi, de egyre könnyebben értél hozzá Baekho-hoz, és nem kellett mindig neki kezdeményeznie. - A nővéred biztos faggatott, nem? – kuncog, és beleszív a turmixába. A bál óta a legtöbb idődet Baekho-val vagy Ren-nel töltötted. Már nem is érezted Jonghyun hiányát.
- Ne is mond… - sóhajtasz.
- És már megbeszéltétek, hogy hol randiztok?
- Még nem volt téma köztünk… - rázod meg a fejedet.
- Na, miről megy a csevej? – huppan le mellétek Aron, Baekho-val egyetemben.
- Nem lényeges. – legyintesz.
- Biztos a nagyszerűségem volt a téma. – puszilja meg az arcod Baekho.
- Hú, de nagy az önbizalma valakinek… - vágja hátba Jonghyun, ahogy leül Ren mellé.
- Van is mire! – jelenti ki egy nagy vigyorral a fején.
- Na persze… - mosolyog és átkarolja a barátnőjét az oldalán. Hiába minden, átfut rajtad a féltékenység szele. Rápillantasz Baekho kezére, ami az asztalon pihen. Gondolsz egyet és összekulcsolod a kezeiteket az asztal tetején. Kérdőn pillant rád, de elmosolyodik, amikor látja, hogy mennyire elpirultál.
- Szóval, mit terveztek a hétvégére? – néz körbe Aron mindenkin. – Itt a téli szünet. Hamarosan a karácsony. – vonogatja sejtelmesen a szemöldökét.
- És ______ szülinapja. – teszi hozzá Jonghyun.
- Jaj, tényleg… - vakarja meg zavartan Baekho a tarkóját.
- Arra gondoltam, hogy így mind összejöhetnénk, meg még pár haver és tarthatnánk egy nagy bulit ________-nak/nek.
- Én benne vagyok. – mondja Ren és Aron és bólint. Mindenki kérdőn néz rád.
- Én… nem kell nekem ekkora felhajtás…
- Dehogynem! – vágja rá JR.
Elkezdenek hangosan beszélgetni, hogy mi legyen a kaja, ki hozza az alkohol tartalmú italokat, hogy milyen legyen a díszítés…
- És mi lesz Minhyun-nal…? – kérded halkan. Az az eset óta a bálon és a pályán nem is találkoztál vele. Ha te is jelen voltál, akkor sose hozták fel a témát a többiek sem. – Nem szeretném, hogy miattam ne barátkozzatok vele.
- Biztos vagy benne? – pillant le rád Baekho.
- Igen. – mondod határozottan, de közben egy nagy gombócot kell leküzdened a torkodon, ahogy csak eszedbe jutnak az emlékek…

- Rendben. Akkor szólunk Minhyun-nak is. – zárja le a témát Aron Oppa.
Miután ezt megbeszéltétek, megkérdezték, hogy milyen és milyen ízű tortát szeretnél. Te hiába csak valami egyszerűre szavaztál, Jonghyun megmondta, hogy valami különlegeset fog rendelni.

- És milyen ajándékot szeretnél tőlem? – kérdi váratlanul Baekho, ahogy mentek egymás mellett hazafelé.
- Elég, ha csak felköszöntesz…
- Helytelen válasz. – kuncog. – Szereted az ékszereket?
- Minhyun nem fog eljönni, igaz? – bököd ki hírtelen azt a kérdést, ami már órák óta furdalja az oldaladat.
- Hát… nem biztos.
- Megkérdeztétek már?
- Még nem. Majd Aron hyung beszél vele…
- Akkor ne említse meg, hogy ott leszek. – vágsz közbe.
- Miért? – lepődik meg.
- Csak ne mondja meg…
- De hát ez a te bulid! – állít meg.
- De rosszul érzem magam miatta, hogy összevesztél vele. Szeretném, ha kibékülnél vele, és ugyanolyan jóba lennétek, mint azelőtt… hogy én beléptem az életedbe.
- Ne gondolkozz ilyen hülyeségeken! – összerezzensz hangjára. – Az egészről csak ő tehet. – süti le szemeit. – Nem érdekel, ha nem áll szóba velem. Mert nekem itt vagy te. – fogja meg az álladat, felemelve a fejedet, hogy a szemedbe nézhessen.
Nagyot sóhajtasz és belenézel mélybarna szemeidbe.
- Most mennem kell az edzésre. Tovább már nem tudlak elkísérni. – leheli a szádhoz közel. Vadul tapad rá ajkaidra, és egyből bejutást kér. Zöld utat adsz neki és átkarolod a nyakát. Végig simít az arcodon, mire kiráz a hideg. Egy nagy cuppanással váltok el egymástól. – Holnap látlak. – enged el. – Többet ne törd a szép kis fejedet ilyeneken! Álmodj velem! Szia! – integet és elsiet, hogy beérjen az edzésére.
Kifújod a levegőt és megigazítod magadon a váltáskádat. Összébb húzod a kabátodat, és hátrébb dobod a hajadat, amit folyton az arcodba fúj a csípős szél.
- Látom, jól kijöttök. – szólal meg egy ismerős hang a hátad mögött.
- Mi-minhyun. – suttogod a nevét, ahogy megfordulsz. Közelebb lépdel egy gúnyos vigyorral az arcán. – Mit akarsz? – kérded remegő hanggal.
- A legutóbb még nem fizettem vissza a pofonodat. – feleli hetykén.
- Mi-micsoda? – hátrálsz, de koppan a fejed a fa törzsén. Már megint beszorított, mint egy kisegeret. Innen nincs menekvés.
- Ügyesen elintézted, hogy a haverjaim ne barátkozzanak velem. – fogja meg az álladat.
- Ez nem igaz! – csattansz fel. – Én, nem akarlak titeket egymás ellen fordítani…
Ekkor tesz olyat, hogy még az ütő is megáll benned. Erősen a szádra tapasztja az övéit.
Próbálod eltolni magadtól, két kézzel nyomod a mellkasát, de nem enged. Még jobban odaprésel a fához. Kezdesz ellágyulni és beszállni a csókcsatába. Erősen beleharap az alsó ajkadba és így válik el ajkaidtól.
Csak lihegve bámulsz rá megvetően, ahogy odanyúlsz vérző szádhoz.
- Na vajon ezt hogy magyarázod ki a kis barátodnak? – vigyorog gonoszul. – Vagy szeretnéd, hogy elmeséljem neki én?
- Ne… nem tennél ilyet… - suttogod.
- Ó, dehogynem. Így ismersz? – nevetgél gúnyosan.
- Te szemétláda! – ordítasz rá. Most először szólsz hozzá így, és még magad is meglepődsz.
- Ajánlok egy egyességet. – jelenti ki. – Nem árulom el Baekho-nak ezt a kis dolgot, és te megteszel mindent, amit kérek. – teszi karba a kezeit. – Nos, mit szólsz? – vigyorog kárörvendően.

You were my Destiny? (3. rész - Megőrülök!)

Hamar kiválasztottuk anyával a megfelelő ruhát az ebédre. Egy bodros, krémszínű ruhára esett a választásunk, ami tökéletesen illet anyához.
- Most megyek és én is átveszem az egyenruhámat. – mondom és átmegyek a szobámba. Próbálok egy vissza fogottabb darab mellett dönteni, aminek nincs nagy kivágása, és nem pántos. Végül inkább felhúzok egy csőnadrágot és egy fehér hosszú ujjú felsőt veszek fel hozzá. Felkontyolom a hajam, pár tincset elől kint hagyok. Felfrissítem a sminkem és felveszem a bőrkabátom.
- Mehetünk! – kiáltom ki a hálóból és már megyek is, mielőtt választ kaphatnék. Anyám kint vár az előszobában, kezében a kocsi kulccsal.
- Kész vagy? – pillant hátra.
- Igen. – kötöm be a tornacipőmet és begyűröm a lábbeli oldalára a cipőfűzőt.
 Kisétálunk, anyám kulccsal rázárja az ajtót és lesétálunk a lépcsőn. Felesleges lifteznünk, hiszen az elsőn lakunk. Kilépünk a szabadba és a parkolóban megkeressük mi a járgányunkat. Anyám beszáll, én is így teszek, és már megyünk is.
- Hidd el, hogy megkedveled Myung Hee-t. – mázolja ki a száját a tükör segítségével a fejünk felett, amíg várunk, hogy váltson a lámpa. Át is vált és újra rátapos anyám a gázra.
- És… hol ismertétek meg egymást? – pillantok rá.
- A munkahelyemen. Ő a főnöke annak a cégnek, ahol dolgozom.
- Tessék? – hökkenek meg. – A főnököddel kavarsz?
- Ne beszélj így, kicsim. – néz rám megrovóan. – Mindegy hogy hogyan, de egymásba szerettünk. Első látásra tudtuk mindketten, hogy meg van köztünk az a bizonyos szikra.
- Persze… - horkanok fel karba tett kézzel. Nem hiszem el… Ennyi esze van anyámnak, hogy pont egy nagyágyúval kezd? És pont a főnökével?
Nem szólunk többet egymáshoz az út alatt, még akkor sem mondok neki semmit, amikor megérkezünk. Egy baszottnagy birtokon vagyunk, egy rohadt nagy házzal. Van vagy 3 emeletes. Ki tudja, talán még személyzete is van…
Erősen koccintja a faajtóhoz a kopogtatót. Lassan nyílik az ajtó. Egy ősz hajú, öltönyös férfi áll előttünk. Vágok egy gúnyos fejet anyám felé, de rám se hederít.
- Üdvözlöm, Jae Sung. – hajol meg a férfi, anyám is így tesz, hát én is követem a példájukat. Csak mondja azt, hogy nem ez az öreg fószer az a híres Myung Hee… - Az úr már várja önöket. – tárja ki az ajtót és beenged. Hiába is a nemtörődöm viselkedésem, meg kell hagyni, hogy ez a ház valami eszméletlen. Egy kisebb palota. Mindenfelé szobalányok, akik a drágábbnál drágább tárgyakat tisztítják.
- Hűha… - nézek körbe, hangot adva a csodálatomnak.
- Gyönyörű, igaz? – kuncog a fülembe anyám, én pedig csak bólogatok válaszképp.
A komornyik megmutatja, hogy merre kell mennünk, bár anyámon látszik, hogy már jól tudja a járást. Bemegyünk az óriási étkezőbe, amiben csak egy bazi nagy asztal foglal helyet a terem közepén.
Az öregúr segít levenni a kabátjainkat és kiviszi őket.
Abszolút senki nincs bent, csak a megterített asztal fogad minket.
- Az úr és a fiatalúr is hamarosan jön. Addig foglaljanak helyet. – mutat a szék felé. Leülök az egyik székre, tőlem egy székkel arrébb anyám foglal helyet.
Pillanatokon belül, ahogy a pasas mondta megjelenik egy negyvenes éve elején járó, jó kiállású férfi. Anyának egyből felragyog a szeme és ott díszeleg a fején a leglevakarhatatlanabb mosoly a világon.
- Jae Sung. – ad egy csókot a szájára és leül az asztal végére, hogy pontosan ott legyen anyám jobbján.
- A fiam mindjárt itt lesz, csak nem rég ért haza az előkészítő iskolájából.
- Egyetemre akar menni? Az én lányom is ilyesmiken gondolkodik.
- Igen, bár én megmondtam neki, hogy a családi üzlet az első. De ha ez boldoggá teszi, miattam akár szabadidejében orvos is lehet. – kuncog. – És te mi szeretnél lenni? – mosolyog rám kedvesen.
- Még nem döntöttem el. – húzom el a számat. – De szerintem ügyvéd.
- Nagyon jó az érvelésben és a vetélkedésben. Mindig övé az utolsó szó. – pillant rám.
- Az sosem baj! Jó, ha van benne kitartás és egy pici önfejűség. A legnagyobb lázadókból lesznek a legnagyobb elmék. Hyerin, csinos is, ilyen fizimiskával akárkit megkaphat és akármit elérhet, amit akar.
Kissé zavarban érzem magam, nem sűrűn bókolnak nekem.
- Jöhetne lassan Young Hak… - sóhajt a férfi. Egy pillanatra lefagyok e név hallatán. Áá, de nem, bárkit hívhatnak így! Megrázom a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat.
- Bocsánat, hogy késtem. – szólal meg egy mély hang mellettem. Összerezzenek és félve pillantok oldalra, ahonnan a hang jött. Kikerekedett pupillákkal figyelem az előttem álló fiút. Ez… egyszerűen nem lehet! Nem történhet meg! Nem és nem! Nem lehet anyám vőlegényének a fia ez a szemétláda… Ez csak egy álom. Egy rossz álom, amiből hamarosan felébredek.
- Apa, Jae Sung. – biccent a fejével feléjük és közénk ül le. Kissé arrébb húzom a székem, hogy messzebb kerüljek tőle, de még így is érzem azt a pacsuli szagát…
- Hyerin, minden rendben? – pillant rám a jövendőbeli apám.
- Igen. – köszörülöm meg a torkom. – Minden a legnagyobb rendben. – felelem és lesütöm pilláim. Nem történhet meg ez épp velem…! Miért ver ennyire a sors, mi rosszat tettem én?
- Úgy tudom, egy iskolába jártok Hyerin-nel. – szólal meg hírtelen anyám, amint kihozzák az ebédet. – Ismeritek egymást?
- Hát persze. – feleli bájos hangon. – Osztálytársak vagyunk. – mosolyog. Egy falat sem megy le a torkomon, úgy érzem hánynom kell. Hánynom ettől az egész helyzettől és ettől a kétszínű féregtől.
- Na, ez egy jó hír. Akkor biztos jól meglesztek együtt és kijöttök majd. – kontrázik rá Myung Hee. – Olyanok lesztek, mint bármelyik normális testvérpár. – ekkor nyelem félre az első falatot, amit lebírtam küzdeni a torkomon. Fulladozva nyúlok vízért és nagy kortyokban iszok belőle, hogy lemenjen a falat.
- Minden rendben? – ütögeti a hátam ez a mocsok. Úgy tesz, mintha aggódna értem. Legszívesebben képen törölném és elviharzanék innen.
Végre elmarad a köhögés és nagyokat szippantva az éltető levegőből próbálok lenyugodni.
- Ez veszélyes volt. – sóhajt fel anyám. Próbálok higgadt maradni, de ahogy az idő telik egyre dühösebb leszek. Ha ez így halad tovább, akkor hamarosan felrobbanok, mint egy kibiztosított bomba.
- Alig várom, hogy egy kis időt töltsünk kettesben! – szólal meg tetetett izgalommal Young Hak. – Örülök, hogy lesz egy hugicám. – karol át. Na ez volt az, ami kiverte nálam a biztosítékot.
Nagy robajjal kitolom a székem és felállok.
- Mi a baj, hugi? – néz rám egy gúnyos vigyorral a képén. Összeszorítom az öklöm és fújtatva felemelem a poharam, majd annak a tartalmát a fejére borítom.
Mindenki kérdő pillantásokat intéz felém, de én nem állok meg ennyinél.
- Ne érj hozzám. – szűröm összeszorított fogaim között.
- Kicsim, nyugodj meg. Nem vagy te ilyen… - mondja kínosan anyám.
- Elegem van! – jelentem ki. – Elegem van ebből az elcseszett városból, ebből a rohadt nagy házból, ebből az ebédből. Mindenből! – viharzok ki és meg sem állok a bejárati ajtóig.
Mielőtt bevághatnám magam mögött az ajtót, valaki megragadja a kezemet.
- Hyerin. – szólít meg Myung Hee szelíden. – Miért nem mondtad meg, hogy nem érzed magad itt jól? – fordít maga felé. Olyan rossz érzés, hogy ilyeneket mondtam Myung Hee előtt. Pedig ő tényleg nem érdemli meg, tényleg kedves, ahogy anya mondta.
- Én csak… - ha most elmondok mindent, ami a szívemet nyomja, akkor lőttek anya boldogságának. 1. Nem tetszene, amit a fiáról mondanék neki. 2. Nem is biztos, hogy hinne nekem és Őtökéletessége is könnyedén kimagyarázná magát. 3. Anya végképp megutálna, hogy hogy tehettem tönkre a kapcsolatát. Így hát lenyelek miden szitkot, minden sértést és veszek egy nagy levegőt. – Én sajnálom. – nézek le magam elé. – Csak sok az iskolában a frusztráció és nem tudom normálisan kiadni…
- Megértem. – karol át. – Akármi nyomná a szívedet, én meghallgatlak. – csukja be az ajtót. Betessékel a nappaliba, ami üresen kong. Leül a kanapéra és mutatja, hogy én is üljek le, majd felém fordul, és úgy folytatja tovább. – Én tényleg szeretem anyádat, és téged is szeretnélek megismerni. Mindig is szerettem volna egy kislányt, akit elkényeztethetek és elhalmozhatok ajándékokkal.
- De én már nem vagyok kislány. – vigyorodom el.
- Az lényegtelen! – legyint egyet. – Adj nekem egy esélyt, hogy megismerjelek és te is engem. Csak egyet. – mutat a mutató ujjával.
- Legyen. – adom meg magam. Szélesen elmosolyodik. – Akkor menjünk vissza, fejezzük be az ebédet és megmutatom a házat, és persze, hogy hol fogsz aludni. – áll fel és elindul ki.
Be kell látnom, Myung Hee tényleg nagyon kedves és gondoskodó. Anyám is nagyon boldognak tűnik. És ezen még az a tény sem változtat, hogy új mostohatestvért kapok, Choi Young Hak személyében...

You were my Destiny? (2. rész - A tűrés határai)

Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy szenvedéseim kezdetét vették ebben az őrültek házában. Egyedül Soo Min barátsága nyújtott nekem vigaszt a sok kritizálás és támadás után. Senki más nem szólt hozzám rendes hangon, mindenki csak szánakozón tekintett rám. Rajtam és Min-en kívül mindenki elkényeztetett újgazdag volt, így senki mással nem beszélgettem.
A csínyek is egyre durvultak, ahogy teltek a napok, a hetek. Egyre többször inogtam meg, kerültem a sírás szélére. De megfogadtam, hogy nem adom meg azt az örömet annak a szemétnek, hogy sírni lásson. Azt már nem! Eleget láttam a barátnőmet hullajtani a könnyeit, én nem fogok meggyengülni…

Még egy hónap telt el a Szöuli itt tartózkodásom óta, úgy érzem Young Hak mérge is egyre gyarapszik. Már egyre sűrűbben találom szembe magam a folyosón a haverjaival. Mostanában inkább félreérthető helyzetekbe sodor és pletykákat terjeszt rólam. Talán így még jobban meg tud alázni, mintha csínyekkel vágna vissza. Azóta már számtalanszor a képébe vágtam, hogy mekkora egy utolsó rohadék, de mint a falra hányt borsó, csak fapofával bámult rám és nem felelt semmit. Talán legbelül már el is hiszi, amit mondok neki, és ezért nem mond semmit. Vagy pont az ellenkezője, és túlzottan elbízta magát. Annyira kiállhatatlan, már annyira elegem van belőle! Legszívesebben elszöknék és elhúznék ebből a nyomorult városból…

~ 3 hónappal később ~

- Megjöttem! – kiabálom, ahogy belépek a bejárati ajtón és ledobom a földre a táskám. Egy közepes méretű belvárosi lakásban lakunk, két szobával, nappalival és az alap helyiségekkel felszerelve.
- Szia! – puszilja meg az arcom, ahogy beérek a konyhába. – Milyen volt a napod? Kaptál jó jegyeket? – gubózza ki a kötényét és leteszi a széke háttámlájára.
- Volt már jobb… - felelem halkan. – Mi az ebéd? - keresgélem a tekintetemmel az ennivalót.
- Ma nem itthon ebédelünk. – mosolyodik el.
- Hogyan? – lepődök meg. – Anya… - sóhajtom - tudom, hogy kivettél egy hét szabadságot és szeretnél velem együtt tölteni egy kis időt, de ez nem azt jelenti, hogy költekezned kéne… - csóválom meg a fejemet.
- Nem is költekezek! – tartja fel védekezően a kezeit. – Hát nézz oda! A saját lányom kioktat. – vigyorog. mint a tejbe tök. Furcsán nézek rá, nem értem mire ez a nagy boldogság. – Gyere. – fogja meg a kezem és behúz a nappaliba, majd leültet a kanapéra. – Szeretnék valamit elmondani.
- Mégis mit?
- Van egy jó hírem. – mocorog izgatottan. – Nem tudom, hogy mit fogsz hozzá szólni, nagyon remélem, hogy izgatott leszel és örülni fogsz…
- A lényeget! – csapom meg a vállát mire ő csak kuncog.
- Megkérték a kezemet. – böki ki egy percnyi habozás után. Lefagyok egy pillanatra és csak bámulok magam elé.
- Tessék? – kérdem újra, mintha nem értettem volna.
- Újra lesz apukád. Egy nagyon kedves embert ismertem meg pár hónapja és ma megkérte a kezemet. – feleli tagoltan. Magam elé révedve kattog az agyam, hogy felfogja az új információkat.
- De…de de… - dadogok. -  Miért ilyen hamar? – préselem ki nagy nehezen magamból az első értelmes mondatot.
- Úgy érezzük, nincs mért várni, hisz szeretjük egymást.
- De én…
- Ma elmennénk hozzá ebédelni, megismernéd őt és a fiát. Ha jól tudom, egy iskolába jártok, talán ismered is. – simít végig a hátamon. – És pár napon belül odaköltöznénk hozzájuk és hamarosan egybe is kelnénk. Olyanok lennénk, mint egy nagycsalád. Ahogy mindig is akartad.
- De én… én nem ezt akartam! – pattanok fel az ágyról. – Én azt akartam, hogy te és apa újra együtt legyetek! Hogy újra eljárjak baseboll-ozni meg pecázni apával! – rontok ki a nappaliból. Anyám aggódva utánam jön.
- Kérlek, Hyerin. Gondolj az én érzéseimre is! Ne csak mindig magadra gondolj… - meghökkenve és dühösen fordulok hátra.
- Még én gondolok mindig magamra!? – lépek vissza egyet. – Én, aki lemondtam a barátaimról, ide költöztem ebbe a tetves városba, járok ebbe a rohadt iskolába, ahol mindenki megvet és utál… és ezek után még én vagyok az önző!? Mindig te voltál az első! Sosem én! Amikor elváltál apától, mert túl sokat volt távol és kevés ideje maradt ránk… akkor is hiába kértelek sírva, hogy ne váljatok el! És ezek után még te nevezed anyának magad!? – döföm a karót a szívébe. Nagyot nyel, hogy elfojtsa a könnyeit. A szám elé kapom a kezem és saját magamon is meglepődök. De hiába már minden, ezt nem lehet visszaszívni. – Én… nem úgy értettem. – suttogom magam elé bámulva. Hallom, ahogy fojtottan felzokog.
- Igazad van… - suttogja. – Mindig csak magamra gondolok… Mit is képzeltem…? – fordul meg és ott hagy. Összerogyok, és a falnak döntöm a fejemet. Jó párszor beleverem azt a kőfalba, de ez sem csillapítja a fájdalmat a mellkasomban. Szörnyű ember vagyok…

- Anya… - megyek be a hálójába félve. Vörös szemekkel pillant rám. Életemben most láttam harmadszor sírni. Először amikor elütött 9 éves koromban egy autó. Másodszor amikor elvált apától. És harmadszorra is én sirattam meg… Olyan érzelgős és gyenge volt, mindig én vigasztaltam, bármi baja volt. Anyáskodtam felette és közben a támasza, a barátja és legutolsó sorban voltam csak a lánya. – Én… sajnálom. – sütöm le pilláimat.
- Nincs miért bocsánatot kérned. – szipog. – Mindenben igazad volt. Túl korai még ez. Megértem, hogy hiányzik apád. Felhívom Myung Hee-t és megmondom neki, hogy át kell ezt az egészet beszélnünk.
- Nem. – rázom meg a fejem. – Szépen kifested magad és felöltözöl egy csinos ruhába. Én is átöltözöm és elmegyünk hozzá. – ülök le mellé és magamhoz ölelem. – Sajnálom, hogy olyanokat vágtam a fejedhez. Csak… annyi feszültség felgyülemlett bennem mostanában. És sajnos te voltál itt, hogy kitöltsem rajtad a dühömet.
- Tényleg mindenki olyan gonosz veled az iskolában? - - tol el, hogy a szemembe nézhessen.
- Nem… - sóhajtok. – Csak túloztam. Van egy barátnőm is, Soo Min. – felelem teljesen hihető hangon. Nem mondhatom el neki, hogy mindenki piszkál a suliban. Akkor bemenne és panaszt tenne. A csínyek csak gyarapodnának ezzel.
- Örülök. Már megijedtem. – sóhajt. – De biztos vagy benne? – kérdőn pillantok rá. – Semmit nem szeretnék rád erőszakolni.
- Figyelj… Nem mondom azt, hogy repesek az örömtől, de addig nem mondok erről a paliról véleményt, amíg nem ismerem. Nem emlékszel? Apa mondta mindig ezt. Sose ítélj elhamarkodottan. – mosolyodok el.
- De. Emlékszem. – mosolyodik el halványan.
- És tényleg sajnálom. Bocsáss meg nekem. – nézek félre.
- Nem haragszom rád. Magamra haragszom, hogy ilyen váratlanul hoztam fel ezt a témát, és még időt sem adtam, hogy megemészd. – fordítja a fejem az államnál fogva feléje.
- Na, akkor, ha szent a béke, készülődjünk. Segítek ruhát választani! – libbenek oda a gardrób elé és átnézem a kínálatot. – Ez nem jó… túl csicsa. Túl kihívó… ez meg… túl… estélyi. - dobom hátra a következő darabot. Anyám csak boldogan felkacag, és érzem, hogy tényleg nem lesz semmi baj. Megbocsátott nekem és én is ő neki. Szent a béke.

You were my Destiny? (1. rész - Ellenség és jóbarát a láthatáron)

Szöul egy nyüzsgő, sosem nyugvó város. Egy kisvárosi lánynak új dolog ez a folyton pezsgő érzés.
A nevem Kim Hyerin. Egy hete költöztünk a fővárosba az elvállt anyámmal. Én egyáltalán nem akartam elmenni a megszokott kis helyünkről, de anyámat nem lehetett lebeszélni a dologról. Így hát elbúcsúztam minden számomra kedves embertől és magunk mögött hagytuk szülővárosomat. Szerinte többet kell tennem a jövőmért, egy jobb nevű iskolába kell járnom, hogy ne jussak arra a sorsra, mint ő. Ezért vagyok most itt ebben a nyavalyás iskolában, ahol mindenki gúnyol és megvet. Ahogy ők mondanák, csak egy falusi liba vagyok…

- Ms. Kim olvassa fel nekünk a 102. oldaltól. – szólít fel a tanár úr.  Nagyot sóhajtok és kitolom a székem, hogy felálljak. Kitűröm a hajam a szememből és felemelem a könyvem, hogy kinyissam az említett oldalnál. De hiába nyitnám szét, nem engedelmeskedik nekem ez a fránya kötet…
Hallom a hátam mögötti elfojtott kuncogásokat. Tehát erről van szó… Valamelyik épeszű összeragasztotta a lapokat. Biztos Őmenősége fundálta ki az egészet…
- Én… nem tudom felolvasni. – jelentem ki zavartan. A tanár a szemüvegét levéve pillant fel rám. Nagyot nyelek és leülök a helyemre. Valami ragacsosat érzek a székem támláján, hátranyúlok és visszahúzva a kezem látom, hogy mézet kentek rá. Remek… Meddig fajul még Young Hak gyerekes viselkedése?
Azóta megy ez így, amióta jól beolvastam annak a seggfejnek.

~ Pár nappal korábban ~

A lányok nagyon érdeklődőek voltak a családi hátteremet illetően.
- A szüleim elválltak. Anyámmal élek együtt. – feleltem Charin-nak.
- Ez nagyon rossz lehet neked. Biztos sokat csökkent a vagyonotok a válással.
- Hát… nem igazán… - vonom meg a vállam.
- Miért, anyukád dolgozik? – lepődik meg a melletted ülő lány.
- Igen. Egy cégnél.
- Áá értem már. Hát úgy tényleg nem érzitek meg apád pénzének a hiányát.
Csak kérdőn nézel rájuk nem érted hova vezet ez a beszélgetés.
- És mivel foglalkozik a cégetek? – mosolyog rád kedvesen Charin.
- A mi cégünk…? – lepődsz meg. - Lányok, szerintem ti valamit félre értettetek. – húzod el a szádat. – Anyám csak asszisztens annál a cégnél.
- Asszisztens? – kérdik egyszerre.
- És apukád? Mivel foglalkozik? – vált egyből témát a jobbodon ülő lány.
- Egy éttermet vezet.
- Oh, hogy éttermet… Biztos híres.
- Nem igazán. – rázod meg a fejed. – Csak egy kedves kis sushi bár. – feleled, mire a lányoknak kikerekedik a szemük. Te nem tudod mire vélni ezt a reakciót.
- Tehát… te nem vagy gazdag? – hüledezik Charin.
- Nem. – állsz fel a székedtől.  Elindulsz ki a teremből, de még halkan hallod, ahogy Charin nem túl kedves megjegyzésekkel illet.
- Hogy engedhettek ide be egy koldust? Lerontja az iskola hírnevét… Nekem kínos egy ilyen pénztelennel egy levegőt szívni… akkor mi van a vagyonosabb diákokkal?

Nem hallgattam tovább, amiket mondtak rólam, kiviharzottam a teremből, ki az udvarra. Az iskolától nem messze állt az ebédlő épülete. Úgy döntöttem, hogy egyedül ebédelek, még van 20 percem a nagyszünetből.
Még mielőtt beléphettem volna az épület ajtaján nekem jött egy fekete hajú lány, feldöntve ezzel engem. Félve pillantott fel rám, mivel egy fél fejjel alacsonyabb volt nálam.
- Bo-bocsánat. – süti le pilláit.
- Semmi baj. – állok fel és felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. – Jól vagy? – fogadja el a kezem és felhúzóm a földről. Leporolom ruhámat és ekkor veszem észre, hogy nem messze tőlem Young Hak és a bandája mutogat a lány felé.
- Én… - pillant hátra félősen. – jól vagyok. Minden rendben. – kerüli a tekintetem.
- Ez nem igaz, te is jól tudod. Mi a baj? Bántottak? – mutatok a fejemmel az említett bagázs felé.
- Nem dehogyis… csak…
- Nem volt elég már az önsajnálatból? - kérdi gúnyosan a priccs vezére.
- Én… sajnálom. –suttogja és elcsuklik a hangja.
- Mi folyik itt? – teszem karba a kezem. Szúrósan néznek rám a többiek, de én állom a tekintetüket. – Na, gyerünk. Halljam. Bántottátok? – szűkítem össze a szemeimet.
- Hozzá se nyúltam! Még csak az kéne. Ez csak egy koldus… - küld lenéző pillantásokat a lány felé. – Nem bírja felfogni, hogy nem akarok járni vele. Egy levakarhatatlan pióca.
- És akkor mi van, ha szegény? Nem ér annyit, mint egy gazdag sznob, mint te? – döföm belé a kérdést cinikus hangon.
- Mi van? – lepődik meg.
- Igen. Jól hallottad. – lépek közelebb, még mindig állva a tekintetét. – Csinos és szép. Ha sejtésem nem csal, akkor kedves és szerény is. Mit számít, hogy szegény?
- Mit képzelsz magadról? Ki vagy te? – mér végig. Hátradobom a hajam és gúnyosan elvigyorodok. – A koldusok megmentője?
- Koldusok megmentője…? Nagyon eredeti. Nem. Csak nem bírom az ilyen férgeket, mint te. – jelentem ki. – Nem elég, hogy egy önző és gőgős srác vagy, még szemét is!? Hát gratulálok. – horkanok fel.
- Igen? – lépdel közelebb. A haverjai csak pillantgatnak hol ide rám, hol oda Őméltoságára. – Nagyon felvágták a szádat, nem mondom. Tudod te, kivel beszélsz? – látom rajta, hogy egyre dühösebb.
- Kit érdekel az, hogy ki vagy? Miattam lehetsz a japán császár is! De senki nem beszélhet egy emberről sem ilyen érzéketlenül! Még Te sem. – hangsúlyozom ki a Te részt és a mellkasára bökök az ujjammal.
- Ne nyúlj hozzám. – szűri összezárt fogai között.
- Miért mi lesz? – lököm meg két kézzel a mellkasát. – Meg ütsz!? – mászok bele a képébe. Annyira fortyog a dühtől, hogy összeszorított öklökkel áll előttem. Legbelül csak nevetek rajta.
- Nem érdekel, hogy lány vagy. Megütlek, ha az kell, hogy befogd a pofádat! – üvölt rám tajtékozva. Most először mutatok félelmet; összerezzenek hangjára. Próbálok higgadt maradni és nem túlságosan megijedni. Nem láthatja rajtam a félelmet. – Na, mi az? Csak nem megijedtél? – szorítja meg az állkapcsom. – Te olcsó kis ribanc…
Na, itt telt be a pohár. Elrántom a fejem és jó erősen ráütök az arcára. Jól hallhatóan csattan a kezem a képes felén.
Egy pillanatra csak áll és oda nyúl a vörös folt helyére. Felszisszen a fájdalomtól és villámokat szóró tekintetét rám emeli. Megindul felém, de a haverjai lefogják.
- Ne, hyung! Nem üthetsz meg egy lányt! – kiabál rá az egyik.
- Leszarom! Megkeserüli, hogy ekkora pofája volt! Nem hagyom, hogy megússza ennyivel! – ficánkol a srácok kezei között. – Még számolunk! – ordítja, ahogy elvonszolják. – Ezért még drágán megfizetsz! – köpi a szavakat idegesen. – Engedjetek már el, basszátok meg! – eleresztik végül, megigazítja a ruháját és tovább állnak.
- Sajnálom, hogy belekevertelek… - szólal meg halkan a lány.
- Semmi baj. Már jó ideje szúrta a szememet ez a szemétláda. Jól esett kiadni a frusztrációmat. – paskolom meg a vállát. – Nem a te hibád. Előbb vagy utóbb úgyis beolvastam volna neki. – rántom meg a vállam. – Amúgy mi a neved? Engem Hyerin-nek hívnak. – mosolygok rá és kezet nyújtok.
- Soo Min- markolja meg a tenyerem bátortalanul.
- Soo Min? Aranyos név. Hát Soo Min, bárhogy is, de örülök, hogy megismertelek. Még ha így is került rá sor.
- Én is örülök. Nagyon örülök, hogy megismertelek. – mosolyodik el szívből. – És Hyerin, – szolit meg, ahogy elindulunk az ebédlőbe. – köszönöm. Köszönök mindent.
- Szóra sem érdemes. – küldök felé egy biztató mosolyt.

You were my Destiny? - Tartalom

Alap történet 

A középiskola 2. évében anyukád bejelenti, hogy elköltöztök Szöulba, így új iskolába kerülsz és elszakadsz a barátnőidtől, de ami a legfontosabb: a barátodtól.
Az új iskoládba csak gazdag sznobok járnak, így nem megy a beilleszkedés. Mivel te nem tartozol a jómódú családok közé, így a gúnyok és a piszkálások céltáblája leszel.
A fiúk is folyton piszkálnak, főleg amióta egy incidens miatt a suli nagymenőjének a képébe vágtad, hogy mit gondolsz róla. Azóta Őtökéletessége minden nap kitalál valamit, amivel megkeserítheti az életedet.
Fél évvel később édes jó anyád bejelenti, hogy újra férjhez megy egy olyan férfihoz, akit még soha sem láttál. Anyád meg van bizonyosodva róla, hogy szeretik egymást, így össze is költöznek. De ha ez nem lenne elég, az első napodon az új házban szembesülnöd kell azzal a ténnyel, hogy a sulid Őmenősége az említett férfinak a fia, és csak egy fal fog elválasztani a világ legnagyobb szemétládájától...

Őtökéletessége szerepében pedig az F.cuz Kanját láthatjuk.:3 

Always stay with me (5. fejezet - Kétségek között)

Szörnyen hasogatott a fejed, amikor kinyitottad a pilláidat mély álmodból. Körülnéztél, de csak rémült arcokat láttál és fehérséget.

- Istenem, kislányom! – ölel egyből meg anyád. – Annyira aggódtam! – hallod a hangján, hogy mindjárt kitör belőle a sírás.

- Hol vagyok? – nyöszörögsz anyád szorításában.

- Kórházban. – szólal meg a balodon apád.

- Apa? Te mit keresel itt? – lepődsz meg. Úgy tudtad, hogy tegnap reggel elindult egy üzleti útra. Végig nézel a szobán, az egyik székben a fal mellett Jonghyunt pillantod meg. Láthatóan elnyomta az álom és a karfát támasztva békésen szunyókál.

- Anyád felhívott. Hogy lehettél ennyire felelőtlen!? Miért ittál ennyit? Nem vall rád.

- De hisz én csak egy koktélt ittam. – suttogod. Anyád elenged és az ágyad szélére ül.

- Mond el az igazat. Ennyi nem ütött volna ki több mint tíz órára. – csóválja meg a fejét. Tíz óra..!?

- De én igazat mondok! – erősködsz.

- Így igaz. – jelenik meg egy fehér köpenyes férfi az ajtóban egy nővér kíséretében.

- Hogyan? – suttogja anyád.

- Megjöttek a toxikológiai eredmények. Az alkohol szintje alacsony, de kábítószert találtunk a vérében.

- Micsoda!? – fordul feléd anyád dühösen.

- Anya, én nem… - ekkor csattan az arcodon a keze, nagy piros foltot hagyva. Odakapod a kezed a tenyere helyére és fájdalmasan szorongatod.

- Biztos, hogy nem nyúlt volna ilyesmihez. – szólal meg halkan JR.

- Jonghyun, kérlek. Ez most nem tartozik rád.

- Mit képzeltél!? – morran fel apád.

- Higgyetek nekem! Soha nem drogoznék. Hisz ismertek! Soha nem tennék ilyet. Az ünnepek alkalmával iszok pár korty alkoholt, de soha máskor. Most sem ittam. Akkor mégis, hogy hihetitek azt rólam, hogy drogozok!?

- Jonghyun te ott voltál nem? Mondj már valamit! – fordul felé anyám.

- Igazából nem én voltam vele akkor, hanem az egyik barátom, Minhyun.

- Minhyun? Az meg mégis kicsoda? – háborodik fel apád.

- Kérem, nyugodjanak meg! – szólal meg az orvos. - A rendőrség már kikérdezett minden olyan személyt, akivel _________ azon az estén szót váltott. Mr. Kwang-ot is beleértve.

- És mit mondott az a kölyök? – szólal meg karba tett kézzel apád.

- Semmi olyat, ami használható lenne. De a csapos elmondta nekünk, hogy egy eper koktélt készített, ahogy a hölgy kérte. Egy elég ittas állapotban lévő egyénhez ment oda, és a hogyléte felől érdeklődött. Ez lenne az említett fiú. Mivel részeg volt, nem hogy másról, magáról is alig tudott.

- Igen, Minhyun-hoz mentem oda, mert alig bírt ülni is! Csak segítettem rajta. Ebben mégis mi a rossz!? – csattansz fel.

- És ebből mit derítünk ki mégis? A koktéltól nem dőlt volna ki. – anyád teljesen figyelmen kívül hagyja a magyarázatodat.

- Egy lány, aki szintén a bárpultnál ült, látta, hogy míg a kisasszony segített az említett fiún, addig egy magas, fekete hajú férfi valami por félét rakott bele a magára hagyott italba.

- Micsoda!? – áll fel a foteléből apád. – Mégis ki tenne ilyet?

- Sosem lehet tudni. Az iskolákban rendezett partikon nincsen ellenőrzés, senki nincs, aki a gyanús alakokat kiszúrná. Akárki bemehet, igazolvány, vagy akármi más nélkül.

- Szóval, tényleg nem te magad nyúltál kábítószerhez… - sóhajt édesanyád.

- Én is ezt mondtam!

- Tudom, kicsim és sajnálom, hogy nem hittem neked.

- És nem lehet tudni, hogy ki az elkövető? – fordult az orvoshoz remegve a dühtől apád.

- Sajnos nem. Már sok idő telt el az eset óta, már kinyomozni se tudnánk… - sóhajt fel az orvos. – De az a lényeg, hogy a lányuk épp és egészséges, és nem történt komolyabb baja.

- ___________. – sír fel anyád és újra magához szorít.

- Ne dramatizáld túl, anya. – mondod fojtott hangon, ahogy szorongat.

- Nem drámázok! Felfogtad, hogy mi történhetett volna!? – szorongatja a vállad és néz rád könnyes szemekkel.

- Anyukádnak igaza van. Ha nagyobb dózisban kapod, akkor meg is hallhattál volna. Ez nem egy ki semmi parti drog volt. – magyarázza nyugodtan az orvos. – De hamarosan haza mehetsz.

- Ez jó hír. – szólal meg apád a fotelbe süppedve.

- Szeretnél valamit enni vagy inni? – fordul feléd újra anyád, mert ki tudtál szabadulni az ölelő kezei közül.

- Csak pihenni szeretnék egy kicsit.

- Rendben. Aludj csak. – áll fel és egy puszit nyom a homlokodra. Apád is feláll és az orvossal együtt kimennek.

- Te nem jössz, Jonghyun? – szól még vissza apád JR-nek.

- Szeretnék valamit megbeszélni __________-val/vel.

- Jó, de ne maradj sokáig, had pihenjen. – zárják rátok az ajtót.

- Mit szeretnél? – nyomod fel magad az ágyon, amikor oda húzza a székét Jonghyun melléd, és elhelyezkedik benne. Így legalább nagyjából egy szintben van az arcotok.

- A csókról szeretnék beszélni veled. – komolyodik el a hangja.

- Csók? –suttogod. – Miféle csók? – ráncolod össze a szemöldököd. Ugye nem smároltad le Jonghyunt piásan?

- Azt hittem kedveled Baekhot. Miért tettél vele ilyet? És pont az egyik barátjával?

Egyre idegesebb kezdtél lenni. Mondja már meg, hogy ki volt az a barát… Mondja, hogy valaki más, és nem ő…

- Elmondanád, hogy mégis kivel csókolóztam?

- Mi van? – lepődik meg.

- Konkrétan a tegnap este nagy része homály. Nem emlékszem sokra. Addig rémlik, hogy kértem egy kávét Minhyun-nak, mert teljesen kiütötte magát, de utána… semmi. – harapdálod a szádat, miközben magad elé bámulsz. Próbálod felidézni a tegnap történteket, de az agyad úgy tűnik, hogy megmakacsolta magát…

- Komolyan nem emlékszel rá? – keresi a tekinteted. Te alig láthatóan bólintasz. – Minhyun… Minhyun volt az, akivel csókolóztál. Baekho jó ideje keresett, amikor meglátott vele csókolózni. Aztán elájultál. Elterültél a földön és rendesen beverted a fejedet.

- Akkor ezért fáj ennyire. – fogod meg azon a ponton, ahol sajog.

- Annyira aggódott érted. De miután kijött a mentő alig lehetett leállítani. Annyira féltékeny lett, hogy behúzott egyet Minhyun-nak. Még így is örülhet, hogy megúszta ennyivel. Ketten kelletünk Aron-hyungal, hogy lefogjuk.

- De miért…? – suttogod.

- Hidd el, meg volt rá az oka. – húzza el a száját és feláll. – Csak ennyit akartam. De mivel a drog hatása alatt álltál, így annak tudom be. Amúgy sem lennél ilyen meggondolatlan. Főleg, hogy az első csókodról volt szó.

Tényleg. Csak úgy odaadtad Minhyun-nak az első csókod. Hogy lehettél ilyen naiv?

Még aznap haza mehettél, akkor már a nővéred is ott volt. Mondta, hogy mekkora híresség lettél a suliban. Mindenki kérdezgette, hogy jól vagy-e és, hogy mi történt veled.

Te ezt egy szemforgatással jutalmaztad.

- Na, de komolyan! Még azok is megkérdezték, akik amúgy utálnak. Nem hogy az én osztályom, meg a tiéd támadott le, hanem az egész suli! Nagyon durva volt. – fúj egyet.

- És ezt te mennyire élvezhetted…

- Jó hogy! Én szeretek a figyelem középpontjában lenni. Holnap úgy is átéled, magad is.

Inkább itt nem folytattam a beszélgetést és inkább ráhagytam.

Másnap még mindig fájt a fejem, ahogy felriadtam az ébresztőóra hangjára.

Leszedtem magamról a takarót és magamra kötve a köntösöm lemásztam a lépcsőn, a konyháig.
Szerencsére írtak fel nekem egy jó erős fájdalomcsillapítót, gyorsan be is kaptam belőle egy szemet. Ittam rá egy kis vizet és leültem az étkező mellé, várva, hogy valaki töltsön nekem egy pohár kávét.

- Hogy aludtál? – jelent meg az ajtóban anyád.

- Rosszul. – dörzsölted meg a szemedet.

- Látszik. Elég nyúzott vagy. – megy oda a konyhaszekrényhez és bekapcsolja a kávéfőzőt.

- Adj egy erős kávét. – ásítom.

- Kávét? – fordul hátra meglepetten. – De hisz te sosem iszol semmi koffein tartalmút. Kivéve a teát.

- Tudom, de most kell valami, hogy felébresszem.

- Egy jéghideg zuhany! – paskolja meg az arcod Soohi. - Na, attól egyből kipattannak a szemeid! – kuncog nővéred, miközben fészkelődik a székén.

- Nagyon vicces. – ásítozol.

- Biztos a gyógyszer hatása. – emeli meg a dobozt nővéred. – Le van írva a mellékhatásokhoz, hogy aluszékonyságot is kiválthat.

- Remek. – kelsz fel a székről és felbaktatsz a lépcsőn, hogy elmenj fürdeni.

Leveszed a köntöst, és a pizsamádat, majd beállsz a zuhany alá. Kissé hidegebbre állítod, hogy felkelj. Tényleg segít és vacogva nyúlsz ki a fülkéből egy törülközőért. Elzárod a csapot és magad köré tekered az anyagot. Így ahogy vagy átcsoszogsz a szobádba és keresel valami ruhát, amit felvehetsz.

Egy fehér ujjatlan felsőt veszel fel, rá egy kockás inget és hozzá egy fekete csőnadrágot. Gyorsan feltűződ a hajad kontyba, alapozót kensz fel, és kifested a szemedet. Gyorsan bedobálod az aznapra szükséges tanszert a táskádba és lesietsz a konyhába. Ledobod magad a székre, ami előtt a rántottád pihen. Gyorsan beburkolod az egészet és megiszod a kávét, ha már elkérted. Elköszönsz mindenkitől, egy puszit nyomsz anyukád arcára és kislisszolsz a házból.
Gyors léptekkel indulsz neki az útnak, de útközben összefutsz Ren-nel.

- Szia! – integet és megvárja, míg beéred. – Mi újság veled? Jól vagy már?

- Persze. Kutya bajom! – mosolyodsz el.

- Ezt jó hallani. Senki sem tudott rólad pontos infót, még Jonghyun-ból sem tudtunk semmit sem kihúzni. Pedig tegnap az utolsó pár órát ellógta, hogy meglátogasson a kórházban.

- Tényleg? – lepődsz meg. JR ennyire aggódott érted?

- Baekho örülni fog, hogy semmi bajod.

- Ja, igen… Nagyon dühös rám? – harapdálod a szád sarkát.

- Nem kifejezetten rád. Inkább Minhyun-ra.

- De hát az én hibám is…

- Ez igaz, de mind jól tudjuk, hogy Minhyun milyen.

- Mért, mégis milyen? – kérdezed. Jonghyun is csak elejt egy-egy morzsát, de senki sem mondja meg, hogy miért féltenek tőle ennyire.

- Mert ő nem tiszteli a nőket. Csak arra játszik, hogy elérje, amit akar. Általában csak pár napos kapcsolatai vannak. Ha már megszerezte a lányoktól, amit akart akkor kihajítja őket, mint holmi megunt ruhadarabot. – motyogja a végét Ren.

Az út további részében azon gondolkozol amit Ren mondott. Vajon tényleg igaz, amit állít? Minhyun tényleg csak erre utazna? És most, hogy már megcsókolt nem is érdekled többé? Olyan váratlan ez az egész… Nem is emlékszel rá, és mégis rosszul esik, hogy ennyit értél neki. Pedig nem is érzel iránta az égvilágon semmit… De még így is rosszul esik…

Amikor bemész a tanterembe, akkor egyből mindenki letámad, hogy mi történt. Még azok a lányok is, akik legtöbbször csak a hátad mögött kibeszélnek.

Elmeséled, hogy mi történt, aztán megbeszéled a dolgot Baekho-val is.

Őszintén bevallja, hogy kissé csalódott benned, de még mindig kedvel, és szeretne jobban megismerni. Mivel nem jártok vagy hasonló, ezért nem ítélhet el a tettedért. Azt is hozzáteszi fogcsikorgatva, hogy ez főként nem a te hibád.

A szünetben Aron Oppa is bejön a terembe, hogy megkérdezze, hogy vagy.
Elmeséli, hogy amikor elájultál akkor ő vitte haza a nővéredet és összebarátkoztak. Bár évfolyamtársak, még soha nem beszélgettek el rendesen, és most jó érzés volt megismernie. Ez a fejlemény kissé feldobta a hangulatodat és az is, hogy Baekho még mindig ugyanolyan kedves volt veled.

Az órák hamar elmentek és megígérted Baekho-nak, hogy megvárod a kosárlabda edzése után. Úgy döntöttél, hogy a lelátón várod meg, úgyis a focipályára nyílt a tornaterem épületének az ajtaja.

Mikor fellépdeltél a lépcsőn és leülni készültél pár fokkal feljebb megpillantottad Minhyunt. Lenyeltél egy óriási gombócot, ami a torkodban volt és közelebb merészkedsz hozzá.

- Minhyun… - somfordálsz oda mellé.

- Mi van!? – morran fel, de nem néz rád.

- Én csak… a tegnapról szerettem volna beszélni veled.

- Mi van a tegnappal?

- Én nem emlékszem rá tisztán… Az este nagy része kiesett. – ülsz le tőle nem messze. – És a többiek azt mondták, hogy csókolóztunk… - halkul el a hangod.

- Ja. – feleli flegmán. – Megszállt a sajnálat egy gyenge pillanatomban.

- A… sajnálat? – vonod fel a szemöldököd.

- Ja. – válaszol újra unottan. – Csak a pia hatása. Józanul soha nem smárolnék egy olyan csajjal, mint te. – fordul feléd.

- Hogyan…? – suttogod.

- Szörnyen naiv vagy és hiszékeny. Külsőre sem jössz be, de a belsőd… na az aztán az igazán kiábrándító.

Csak tátogni tudsz meglepettségedben, más reakció pillanatnyilag nem telik tőled.

- Nem mondanám, hogy könnyűvérű vagy, de nem igazán tiltakoztál az ellen, amit csináltam. Ha rajtad múlt volna és senki nem zavar meg minket, talán még az ágyamba is be tudtalak volna csalogatni. – vigyorodik el gonoszul. A szavaiból csak úgy süt a lenézés. Ekkor állsz fel a helyedről és akarsz elmenni, de ő még nem fejezte be a mondandóját. – Minden lány ilyen. Te sem érsz többet, mint bármelyik másik. De mivel megkaptam tőled, amit akartam, így már nem kellesz. Már nincs benned semmi érdekes. – rántja meg a vállát. Könnyen gyűlnek a szemedbe a szavaktól, amiket hozzád vág. – Ne mond azt, hogy azt hitted tényleg érdekelsz…

A pofonod csattanása az arcán csak úgy visszhangzott az üres pályán.

Oda kapta a kezét a pofonod helyére és fájdalmasan szorongatva nézett fel rád. Ha szemmel ölni lehetne, te már rég halott lennél. Ijedten hátrálsz, amikor feláll és összeszorított öklökkel indul el feléd.

- Mi-Minhyun. –szólsz rá remegő hanggal.

Csak lépdel feléd és te hátrálsz. Végül beszorít a fémlaphoz a lelátó végén. Innen már nincs menekvés.

- Mégis kinek képzeled te magad!? – csattan a keze a fémlapon a fejed mellett. Mindkét tenyerével megtámasztja a falat és úgy néz rád dühödt szemeivel.

- Én…én sajnálom… - leheled alig halhatóan.

- Sajnálod!? – üt bele a fémbe. Legördül egy könnycsepp az arcodon. Annyira félsz tőle, hogy összeszorított szemekkel várod, hogy üssön meg, ha kell…

Always stay with me (4. fejezet - A bál ~ második rész)

Már hosszú percek óta ülsz így a sarokban, mikor erős szorítást érzel a válladon. Felpillantasz kezeid rejtekéből, hogy megnézd, ki az.

- Miért sírsz? – vizslató szempárral nézel farkasszemet.

- Nem fontos. – törlöd meg gyorsan a szemed és felkelsz a földről.

- Ha itt egymagadban kuporogsz, akkor biztos, hogy fontos. – teszi rá a válladra a kezét.

- Tudom, hogy csak azért akarsz kedves lenni, mert a haverod partnere vagyok. De nem kell erőltetned magad, Sunbae. – fordulsz el tőle.

- Az Aront jobban szeretem… - feleli zavartan. – De nem csak ezért teszem. Azért jöttem ide, mert nem szeretem látni, ha egy lány sír.

- Nem lényeges. Menj vissza a többiekhez. Én megleszek. – nyelsz egy nagyot és kimész a friss levegőre. Annyira messze mész az iskolától, amennyire csak lehet. Leülsz egy padra és hallgatagan fürkészed a csillagokat.

- Még mindig ugyanazt csinálod, mint kiskorunkban. – vágódik le melléd Jonghyun.

- Én, veled ellentétben nem változtam az évek során.

- Meglehet. – csúszik le és kényelembe helyezi magát; vagyis nekidönti a fejét a válladnak. – Mennyi estét töltöttünk azzal, hogy az eget bámultuk… Soha nem fogom már olyan nyugodtnak érezni magam, mint akkor.

- Azt hiszem én sem. – mosolyodsz el a régi emlékeken.

- Mi változott meg ennyire…? – suttogja halkan JR.

- Felnőttünk. – feleled egy vállrándítással egyetemben.

- Nem úgy értem. Annyira távolinak tűnnek az együtt töltött napok.

- Mit csinálnak a többiek? – váltasz témát hírtelen. Kezded magad furcsán érezni a közelében. Megint ez a görcs a gyomrodban és a gyors szívdobogás…

- Aron hyung Rennel iszogat. Baekhot meg a nővéred faggatja. Minhyunt már jó ideje nem láttam.

- Értem. – jön a tömör válaszod.

- Azt hiszem, vissza kéne menni. – veti fel váratlanul JR.

- Igen. – állsz fel te is. Elindulsz, de Jonghyun nem jön utánad. Kérdőn fordulsz hátra, ekkor Jonghyun megragadja a kézfejedet.

- Miért avatkoztál bele…? – suttogja alig halhatóan. Úgy tűnik inkább magának beszél, mintsem neked.

- Mire célzol? – hökkensz meg. Csak nem tud, a Minhyun-os ügyről?

- Semmire. Menjünk. – pillant fel rád és elmosolyodik. Felkel a padról és a kezedet szorongatva mentek egymás mellett. Feszengsz az érintésétől, de tudod, hogy ennek semmi jelentősége nincsen. Hisz kisebb korotokban is mindig így mentetek. Kéz a kézben, mosolyogva…

Mikor beértek akkor Baekho integet neked, Jonghyun pedig elereszti a kezedet.

Nézed, ahogy JR egyre távolabb kerül tőled és eltűnik a tömegben.

Nagy sóhaj kíséretében oda mész Soohi-ékhoz.

- Miről maradtam le? – kérdezed meg egyből nővéredet.

- Csak beszélgettünk. – kacsint rád.

- A nővéred nagyon érdeklődő. Sok mindent kérdezett. – karolja át Baekho a hátadat.

- Hát persze… A jó öreg Soohi. – méregeted a vigyorgó nővéredet.

- Hoztam neked inni, de eltűntél.

- Csak kimentem friss levegőt szívni.

- Értem. Csak furcsa volt, hogy te meg Minhyun is eltűntetek…

- Biztos csak véletlen! – paskolja meg Dongho vállát nővéred.

- Hát hogyne. – fúj egyet Baekho. Kérdőn pillantasz rá. Olyan furcsa kifejezés ült ki a partnered arcára…

- No, mindegy, hozok neked egy másik italt. – vált témát Baekho.

- Nem szükséges. Majd hozok én egyet. Addig ti csak beszélgessetek. – fordulsz meg és utat törsz magadnak a tömegben. Nagy nehezen átvergődöd magad az emberek között és leülsz egy bárszékre a pult mellé.

- Mit adhatok? – kiálltja túl a csapos az újra felharsanó zenét.

- Valami koktélt! – kiáltod a fülébe a srácnak.

- Meg lesz! – fordul el tőled és nekiáll az italnak. Átfordulsz a széken és ekkor veszed észre, hogy pár székkel arrébb ott támasztja a pultot Minhyun. Látszik rajta, hogy nem kevés mennyiségű alkoholt gurított le, szó szerint kiütötte magát. Alig bír megülni a széken a feje is folyton dülöngél, mindjárt elterül az asztalon.

- Itt az itala. – teszi le eléd a srác a kész italt. Beleszívsz a szívószálba és próbálod elszakítani a tekinteted Minhyunról. Nem érdemli meg, hogy egy picit is izgasson a hogyléte…

Lerakod a poharat és felállsz. A szádat harapdálva lépsz oda a fiú mellé. Nem mersz hozzá érni, de muszáj megnézned, hogy jól van-e. Nem tudsz mit tenni, túl kedves vagy.

- Hé. – böködöd meg a vállát. – Jól vagy? – hajolsz közelebb Minhyunhoz.

- Mmm… - morran fel. Felemeli a fejét és feléd fordítja az arcát. – Há’ te meg… - csuklik egyet.

- Le kell állnod az ivással. – tolod el mellőle a piás üveget.

- Nee ne. Az kell! – mozdulatai annyira belassultak, hogy könnyűszerrel elveszed tőle az üveget. – Olyan gonosz vagy… - suttogja.

Gyorsan odamész az italodhoz, megiszod és rendelsz a fiúnak egy kávét, majd kifizeted a számlát.

Segítesz, neki felkelni, a kezét a válladra teszed és elmész vele a terem nyugisabb részére, ahol bokszokat állítottak fel. Bemászik az egyik ülésre, te pedig arrébb tolod, hogy te is leülhess. Leteszed elé a kávét és megcsapkodod az arcát, hogy kicsit felébredjen.

- Minhyun. Itt a kávé. Idd meg. – a srác, mint holmi kisgyerek ráveti magát a koffein tartalmú italra. Kezébe veszi a csészét és elkezdi szürcsölni.

- Hogy lehetsz ekkora hülye? Miért ittál ennyit? – méltatlankodsz.

- Mert szar volt a kedvem. – rántja meg a vállát. Most először sikerült egy értelmes mondatot kicsikarnod belőle. Sóhajtasz és neki dőlsz a boksz támlájának. Behunyod a szemed és ellazítod az izmaidat.

- Miért segítesz nekem? – riaszt fel nyugalmi állapotodból Minhyun.

- Mert megsajnáltalak. És mert túl kedves vagyok. – sóhajtod. Már fáj a fejed a hangos zenétől, a fényektől meg még inkább, így nem nyitod ki a szemedet.

- Akkor sem értem. Én ellenséges voltam veled.

- Nem újdonság. Velem mindenki az. – vonod meg a vállad.

- Nem érdemled meg. – feleli alig halhatóan.

- Mégis az voltál velem te is. – nyitod ki a szemed. Ekkor veszed észre, hogy Minhyun már közelebb ül hozzád és az arcodat figyeli.

- Tudom. – sóhajt. – Mert szúrta a szemem, hogy egy kis senki közénk furakodott. Sosem értettem, hogy-hogy lehetetett egy olyan lánnyal, mint te barátságban JR. De most már értem.

Kérdőn pillantasz rá. Ő a szája sarkát harapdálva néz bele a szemedbe.

- Még senki nem volt velem olyan őszinte és kedves, mint te. – mondja kínosan, behúzott nyakkal. Elmosolyodsz a viselkedésén. Úgy tűnik az alkohol előhozta a kedvesebbik énjét. – Te nem féltél megmondani, hogy mit gondolsz rólam. A lányok többsége csak felszínesen érdeklődik utánam. – süti le szemeit. – Vagy azért akarnak járni velem, mert bejövök nekik vagy, mert a suli egyik legmenőbb fiúja vagyok. De egyik sem akar igazán megismerni…

- Nem tudtam, hogy nektek is lehetnek szerelmi gondjaitok. Kívülről csak az jön le, hogy nagy az arcotok, mert minden lány bomlik utánatok.

- Hát igen. Kívülről csak ez látszik. Bár előbb megismertelek volna, mielőtt ilyen lettem… Irigylem Jonghyunt, hogy ilyen barátja van. És irigylem Baekhot is…

Sok idő telhet el, mire ráeszmélsz, hogy kezdesz szédülni. Meg kell kapaszkodnod az asztalban, hogy ne dőlj bele véletlenül Minhyun ölébe.

- Az-az igazság, hogy csak baráti szinten kedvelem Baekhot. Én valaki mást szeretek. – szólalsz meg végül, de elhalkul a hangod a végére, mert Minhyun kíváncsian pillant rád.

- És ki a szerencsés? – hajol közelebb.

- Nem mondhatom el. Ő nem szeret engem.

- Az nem olyan biztos. – simít végig az arcodon.

- Dehogynem. – nevetgélsz kínosan, mert Minhyun arca pár centire van a tiédtől. Végig húzza az ujját az alsó ajkadon és mélyen a szemedbe néz.

- Nagyon meg fogsz rám haragudni. – jelenti ki. Kérdőn nézel rá, összehúzott szemekkel.

Ekkor tapasztja rá ajkait a tiédre. Időd sincs reagálni, mert ő közelebb húzza az arcod az övéhez és átdugja a nyelvét a szádba. Nem igazán tudod, hogy mit kell csinálnod, tekintve, hogy ez az első csókod. Lehunyod a szemed és várod, hogy vége legyen. De Minhyun nem hagyja annyiban és beletúr a hajadba. Egyre hevesebben csókol meg, fel se fogod, hogy mi történik. Egyszerűen lebénultál és sem egyetérteni, sem tiltakozni nem tudsz.

- Ti meg mit csináltok!? – rebbentek szét egy mérges hangra. Alig bírod mozgatni a fejed csak halványan látod, hogy Baekho az. Elnehezedik a szemed és érzed, hogy valami kemény dolgon ér földet a fejed. Távolról hallod Baekhot, ahogy a nevedet kiabálja…