You were my Destiny? (25 rész - A Halál szele)

Új iskola, új otthon, új élet. Megint.

Két hónapja lakom Tae Joo-nál. Kettő gyötrelmes hónapja, amióta próbálok fátylat borítani a múltamra. A közös emlékeimre, Vele...

Nem telik el úgy nap, hogy nem gondolnék bele, mi lett volna, ha ott maradok. Mit tehettem volna, hogy megtartsam. Mit hibáztam el, hogy végül olyan könnyen elveszítettem. Miért nem álltam lábra, és néztem szembe a problémákkal!?
Miért voltam ilyen gyáva? Mért hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül az irányítás? Miért, miért!?

Ez az egy szó visszhangzik a fejemben, akár hányszor csak magamra maradok a gondolataimmal. Ezért próbálok minél több programot szervezni magamnak, hogy ne tudjanak az emlékek utat törni maguknak, hogy ne tudjam önmagamat marcangolni. Mert ezt csinálom. Az önvád nem hoz rendbe semmit, én mégis ezt teszem.

Tae Joo megértő társ. Hetente csak pár napot töltött itthon, így nem mindig tudtam megtalálni a bajaimmal, de ha mégis; akkor mindent egyből rázúdítottam. És ő nem bánta. Nem taszított el magától. Ő pátyolgatta meggyötört lelkemet, darabokban heverő szívemet.

Olyan volt, mint egy igazi báty. Nem olyan, mint Ő, hanem mint egy valódi testvér.

Az iskola olyan, mint akármelyik másik. Annyi különbséggel, hogy ez az intézmény nem koedukált. De engem ez egy cseppet sem zavart. Sőt, ezért választottam ezt a sulit.
Bár nehéz felzárkózni a többiekhez, mivel nem a legjobb ötlet az év közepén iskolát váltani. De ha hajt a szükség, akkor semmi sem érdekli az embert...

Minden héten haza járok. A szombati napot ott töltöm, aztán este Tae Joo haza fuvaroz. Már hetek óta az a gondolat motoszkál bennem, hogy nekem is kéne szereznem jogsit. Hogy ne kelljen fuvarra szorulnom. Úgy tényleg független lehetnék mindenkitől...

Anya akárhány alkalommal látogatást teszek, úgy szorít magához, mintha évek óta nem tehette volna ezt. Myung Hee is mindig terített asztallal vár, és kikérdez a fejleményekről. Csak mi négyen tudjuk, hogy valójában miért mentem el. Én, Tae Joo, Mr. Choi és persze Ő...

Még szavak nélkül is tudtuk, hogy semelyikünk nem fogja elárulni anyának. Jobb, ha nem tudja. Jobb, ha abban a tudatban él, mi testvérekként szerettük egymást.

Már körülbelül egy hónapja nem láttam az exszerelmemet, mert elköltözött. Ezt Myung Hee árulta el. Azt mondta, magántanulóként fejezi be az iskolát, mert feleslegesnek tartja, hogy bejárjon. Helyette a vállalatnál tevékenykedik, és azon van, hogy minél hamarabb átvehesse az üzletet az apjától.

Hyosun jól mondta. Én nem tartozom az ő világukba. Túl mások a nézeteink. És lássunk csodát! Eltűntem mellőle, de ettől függetlenül még nem tört össze a világa. Még meg sem rengett. Semmi.

Úgy élt, mintha soha nem léteztem volna. Úgy érzem, ez így is van rendjén. Én is azon vagyok, hogy minél előbb elfelejtsem. Csak én nekem ez nehezebben megy. Én nem vagyok egy érzéketlen, rideg újgazdag ficsúr. Én, én vagyok. A magam naiv hitével, vagy törékeny lelki világával. Ezen változtatni nem tudok.

Jobb, hogy még idejében véget vetettünk a dolgoknak. Mert ha ez így maradt volna, és tegyük fel, együtt maradunk, ez a világ eltipor. Jól megrág, és kiköp a süllyesztőbe.

De az igazság az, hogy féltékeny voltam arra a dögre. Mert én nem tudok olyan erős lenni, mint ő. És így nincs semmi keresnivalóm Young Hak mellett. Nem tartozhatok hozzá. De ő igen. Ő megszerezheti magának, sőt meg is tarthatja.

Elmosódott tekintettel néztem le magam elé, és megkapaszkodtam a kanapé karfájában. Már hetek óta sikerült kizárnom Hak emlékeit. De egy pillanatra megingott a védőfalam, és minden összedőlni látszott. Idegesen túrtam a hajamba, és próbáltam lenyugtatni remegő végtagjaimat. A benti levegő fojtogatott. Nehéz lépteimmel elbotorkáltam a teraszig, és kinyitottam a faburkolatú ajtót. Kiléptem a hideg kőre meztelen lábaimmal, és ahogy automatikusan becsukódott a széltől a bejárat, összeroskadva döntöttem a hátam a falapnak.

Nagy kortyokban nyeldestem a hideg levegőt, miközben figyeltem, ahogy lefelé hullanak a hópelyhek. Januárt írtunk.

Erre a tényre felkaptam a fejemet, és odamerészkedve a tornác végéhez, belemarkoltam a hideg csapadékba.

Karácsony. Furcsa, rideg, mint soha máskor. Máskor ha erre az ünnepre került sor, anya vett egy kisebb fát, amit én feldíszítettem. Ő bevásárolt, én pedig elkészítettem a vacsorát. Addig ő a süteményekkel foglalatoskodott. De szép is volt akkor még ez az ünnep. Nyugodt, tiszta.

De idén...

Myung Hee és anya mindent előkészített. Egy hatalmas fa állt a nappaliból nyíló teraszon. Szülőm nevetve azt magyarázta, hogy nem fért be a házba. De én csak a természetellenesen magasra nőtt fát kémleltem. Olyan... szokatlan volt. Alatta ajándékok halmaza, minden egy címkével, hogy kié. Régen ez sem így volt. Nem volt sok pénzünk, így egy kisebb csomaggal leptük meg a másikat. Két ajándékdoboz volt akkor. És az sem a fa alatt. Eldugva jól a szobánkban.

Az ebédlő asztal csak úgy roskadozott a finomabbnál finomabb ételektől. Minden más...

Főként az, hogy én Tae Jooval érkeztem. Ő még otthon átadta az ajándékát, ami egy jelentkezési lap volt. A jogosítvány megszerzésének módja letudva.

Én egy sálat adtam neki, amit még a szabad időmben kötöttem. Sosem voltam a nagy ajándékok kedvelője. Ezért is kaptam azt amit, lakótársamtól. Mert tudja milyen vagyok.

Ő tudja...

Mr. Choi-tól egy piciny dobozka várt a fa alatt. Ami egy kulcsot rejtett. Autó.

Még soha nem kaptam ekkora ajándékot.

Anya egy síbérlettel lepett meg, mivel mondtam, hogy a szünet alatt nagyon nincs mit csinálnom. És az csak rossz. Elég időt hagyok magamnak, hogy a múlton rágódjak.

Ekkor toppant be a fiatalabb Choi. Egy ribanccal az oldalán. Mert én magamban már csak így emlegetem.

Megvártam míg köszönnek anyáéknak, addig összeroskadva néztem magam elé. Tae Joo biztatóan megszorította a kézfejemet, amikor Young Hak-nál sorra kerültem. Anélkül, hogy ránéztem volna, két puszit adtam neki, és átöleltem. A szívemet a kín szorongatta, de megtettem. Ahogy Hyosunt üdvözöltem az undor kapott el. Majd ahogy elengedtem, a hányinger. Kikerültem a párocskát, és elszaladtam a vécére. Hallottam Tae Joo ismerős lépteit, ahogy megállt az ajtó túloldalán.

- Minden rendben? - kérdezte feszülten.

- Hmph. - nyögtem fel, ahogy kiadtam magamból a vacsorát, amit nemrégiben elfogyasztottam. Remegő kezekkel nyúltam egy törülköző után, majd feltornásztam magam és a csap alá hajoltam, hogy megtisztítsam az arcom. Aztán felegyenesedtem, és megtörölgettem a szám körül a bőrt. Egy falfehér arcú Hyerin nézett vissza rám, akinek a sok rosszullét miatt már kezdett beesni az arca. Szám kicserepesedett, szemeim alatt fekete karikák árulkodtak az álmatlan éjszakáimról. Nagyot sóhajtottam, és kiléptem a helyiségből.

- Haza menjünk? - kérdezte, ahogy belekaroltam.

- Kérlek. - leheltem felé. Gyorsan elköszöntünk anyáéktól, és tovább is álltunk. Haza mentünk.

Lassan már kezdtem hozzá szokni az ilyen esetekhez. A sok idegeskedés, és főként a rohamoknak köszönhetően szilárd ételből nem maradt meg bennem szinte semmi.

Nyugtatókon és hangulatjavítókon éltem. Muszáj volt újra szednem. Hetente jártam Cho doktorhoz beszélgetésekre. A válás óta nem kellett agyturkászhoz járnom. De most újra felütötte a fejét a baj.

Fáradtan dőltem vissza a kőre, ahogy hagytam a kezemben elolvadjon a fagyos csapadék.

Élőhalottnak éreztem magam. Éltem, de mégsem. Lézengtem, és próbáltam ember maradni. Az érzelmeim elhagytam valahol, és egy üres, rideg testté váltam.

Úgy éreztem az én hibám. Nem voltam elég jó Young Hak-nak. Nem voltam elég szép, elég vékony, eléggé NŐ.

Ezért is kellett járnom kezelésekre. Ha ettem valamit és a rosszullét nem tolta vissza a torkomon, akkor megtettem én.

Sose hittem, hogy ilyen betegséggel fogok küszködni. Azt hittem ez csak másokkal fordulhat elő. Hisz én mindig meg voltam elégedve magammal. Sosem érdekelt mások véleménye.

Negyvennyolc kilóra lefogytam. Ami a magasságomat is számításba véve - 167 cm - semmi volt. Csak csont és bőr voltam. Minden ruhám leesett rólam.

Egy hete már folyadékként kapom az ételt. Egy nővérkét helyeztek ki mellém, aki a nap 16 órájában itt van velem. Hogy figyeljen. Ha a vécé felé venném az irányt, hogy lenyúljak a torkomon, akkor leállít. Mert magamat már nem tudom. Olyan rutinosan teszem, mintha mindig is ezt csináltam volna.

Muszáj tenniük valamit. Mert előtte napokig csak folyadékon éltem. Nem bírtam lenyelni egy falatot sem a torkomon. Ha így folytatom, kórházba fogok kerülni.

De egyszerűen nem érdekelt. Nem rémített meg a tudat, hogy az életemmel játszok.

Másnap fáradtan keltem ki az ágyból, a nővér ébresztgetésére.

- Tae Joo úrfi már elment. - mosolygott rám kedvesen a harminc év körüli nő. Tényleg kedves volt. Törődött velem. Nem csak felügyelt rám, hanem beszélgetett is velem.

Mindent elmondtam neki. Nem is értettem, hogy bízhatok meg ennyire egy idegenben. Még Soo Min-nek sem mondtam el mindent. Tényleg, már több mint egy hete nem láttam. Ideje volt meglátogatni.

- Ra Ra, délután elmehetünk a barátnőmhöz? - kérdeztem, ahogy kikászálódtam a meleg takaró alól.

- Ha elég erősnek érzi magát hozzá, akkor természetesen. Parancsoljon, a turmixa. - nyújtott felém egy poharat, szívószállal. - A mai reggeli zabpehely, természetesen tejjel. Mellé narancs dzsúz. Jó étvágyat. - ment át a konyhába. Furcsa volt folyékony állapotba kapni az ételeket. De nem volt rossz. Ugyanolyan íze volt, mintha szilárd formában ettem volna. Ahogy beleittam a reggelimbe, letelepedtem a laptopom elé, amit azonmód felnyitottam. Az e-mailemen a spam üzenetek mellett a napi házi feladat várt.

Ja igen... Amióta ennyire összezuhantam ki lettem íratva az iskolából. A tanárok mailen keresztül adták át a tananyagot, hogyha visszamegyek, ne legyek lemaradva. Eleinte fel volt az igazgató háborodva, hogy egy hónap után egyből kiiratkozom, de miután anya és a doki beszélt vele, mélyen elhallgatott.

Együttérzést véltem felfedezni a szemeiben. Sajnálatot.

Anya meg! Hát ő kezeli a legrosszabbul. Két naponta látogat, hogy megnézze mi van velem. Pedig ő sem tud többet tenni, mint az orvosok.

Amúgy is, a kezelések kezdenek hatásosak lenni. Híztam egy kilót. Sőt, egyre kevesebbet járok a vécére hányni. Ritkulnak a rosszullétek.

Ez az én életemet is megkönnyíti.

Úgy éreztem, minden végtagom sajog. Ahogy megpróbáltam megmozdítani a kezem, éreztem, valami súlyos feszül rá. A mellkasom égetett, mintha lángok nyaldosták volna. A szemeimet olyan súlyosnak éreztem, mint még soha. Ahogy sikerült kinyitnom őket, elvakított a fény. Legalább fél percig tartott, míg a látásom kitisztult, és íriszeim hozzá szoktak az erős világításhoz.

Mindenhol fehér falak, és az a szokásos ammónia szag... Tudtam, hogy kórházban vagyok.

De nem tudtam, hogy miért.

Ahogy oldalra fordítottam a fejem, egy fehér ruhás nővérrel találtam szembe magam.

- Doktor úr, felébredt! - kezdett el kiabálni, és kiviharzott. Még a folyosóról is hallottam a rikácsolását, ami egyáltalán nem tetszett a fülemnek.

Egy doki vizsgált meg. Belevilágított a szemembe, megkérdezte mi a nevem, hány éves vagyok, melyik hónap melyik napján születtem. Felesleges kérdések, amikre úgyis tudtam a választ.

- Akkor bejöhetnek a hozzátartozói. - fordult el tőlem, és kiment a fehér ajtón. Őt anyám váltotta, aki ahogy oda ért hozzám, a nyakamba borult. Fészkelődve próbáltam leszedni magamról, mert a kezeim mozgatása nagy fájdalmat okozott.

- Ó istenem, annyira aggódtam! - sírt a nyakhajlatomba. - Azt hittem, elveszítelek! Annyira szeretlek, kicsim.

- Anya, megfojtasz! - nyögtem fel. Könnyeit törölgetve végre leszállt rólam. Hátrébb lépett, és egy férfi karjába akasztotta a kezét. Kérdőn néztem rá, majd a negyvenes éveiben járó férfire.

- Hogy érzed  magad, Hyerin? - kérdezte a férfi nyugodt hangon. Ki ez az ember? Honnan tudja a nevemet? Összezavarodottan pillantottam rá, és próbáltam előkotorni valami emléket róla. De semmi.

- Anya? - vontam a figyelmét magamra. - Ő... ki? - motyogtam, a férfit többször is szemügyre véve. De nem emlékszem, hogy anyám randevúzott volna bárkivel mostanában.

- Kicsim? - rökönyödött meg szülőm. - Nem ismered fel Myung Hee-t?

- Myung Hee? - kérdeztem idegesen, és fészkelődni kezdtem.

- Nem emlékszel!? - halt el a hangja, mert csak egy tompa fájdalmat éreztem a fejem bal oldalán, és aztán elsötétedett minden...

You were my Destiny? (24. rész - Döntés)

Nyugodtságot színleltem mindaddig, míg Tae Joo-val a balomon utaztunk hazafelé. Aztán, amint kijutottam a fullasztó kocsiból, és eljutottam az emeletre, a szobámig, összeroskadtam. Hiába voltam teljesen darabjaimra hullva, már nem égette több könny az arcomat. Oly mértékű csalódás ért, hogy már a tóparti villánál elhagytam a sós cseppjeimet.

Csak magam elé révedtem, és bámultam a szobám falait. Eddigi ittlétem alatt még sosem láttam ilyen kopárnak, és ridegnek a hálómat. Úgy éreztem, megfojt a csend, a falak holmi börtönként zárulnak rám, a csiripelő madarak valójában rajtam nevetnek. Rajtam, mert voltam olyan naiv, hogy megbízzak egy olyan emberben, mint Young Hak...

Erre ment ki a játék. Hogy megalázzon, a földbe tiporjon. De mit is vártam egy újgazdag ficsúrtól? Őt csak a saját céljai éltetik, mások érzései fel sem érnek Ötökéletességéhez.

Hiába ellenkeztem. Hiába áltattam magam, hogy minden rendben van, és lesz. A szerelem sötét oldalát tapasztalom, mióta csak élek. Megtörtem. Egyszerűen elegem van ebből a céltalan életből, ebből a tömérdek szenvedésből. A fájdalom rázta testemet, hiába öleltem át mellkasom, a szívemből eltűnt a melegség...

- Biztos, hogy ezt akarod? - nézett rám anyám kételkedően, de én sziklaszilárdan tartottam magam az elképzelésemhez. - Hát jó... De ha mégis meggondolnád magad, akkor egy szavadba kerül, és visszaköltözhetsz.

- Tudom jól. - feleltem halkan.

- Hiányozni fog a hangos kiabálásod. - felelte egy színtelen mosollyal az arcán.

- Ez nem végleges. És amúgy is, hétvégente haza fogok járni. Nem meghalni készülök.

- Tudom. Ez a gondolat meg sem fordult a fejemben. És a tiédben se forduljon. - ölelt magához. - Mond el mi bánt. Ha majd készen állsz. Kérlek. Fáj látnom, hogy szenvedsz. - simított végig arcomon.

- Mindent a maga idejében, anya. Majd mindent elmondok. Ígérem.

- Rendben. - morzsolt el egy könnycseppet a szeme sarkából. - Akkor majd hívj.

- Rendben. Szia. - intettem neki, ahogy kiléptem az ajtón böröndjeimmel a kezemben.

Három nap telt el, azóta, hogy szinte a létezéséről sem veszek tudomást az "édes bátyókámnak". Engem is gyötör a kín, de Hak szenvedésnek jeleit sem adta. Csak kétszer próbált meg velem beszélni. Aznap este, mikor haza ért, és másnap reggel. De én nem adtam erre esélyt neki. És úgy éreztem, joggal lehetek rá ilyen dühös.

Főleg, hogy az eset után sem takarodott el az a ribanc, sőt azt fontolgatta, hogy a mi sulinkba fog járni. Remek, gondoltam.

De nem ez aggasztott igazán. Úgy éreztem, valami nincs rendben. Valamiért az az érzés gyötört, hogy az ittlétem napjai megvannak számlálva. Fenyegetőnek éreztem a villát. Minden falát, minden kárpitját.

Aznap meg is tudtam, mire ez a fura érzet. Minden világos lett. Megértettem, hogy nekem soha nem szabadott volna ebbe a házba betenni a lábam, sem Young Hak életébe.

Amint beértem az iskola kapuján, furcsamód érzékeltem, hogy még olyanok is megbámulnak, akiknek a nevét sem tudom, sőt nem is láttam arcukat sohasem. Elengedtem néhány megjegyzést a fülem mellett, gondoltam, soha nem voltam az iskola kedvence, nem is leszek az. De a java csak akkor jött, amikor beértem a folyosóra.

Mindenfelől undorító szavak hagyták el a diákok száját, és jobb esetben papírgalacsinokat vágtak hozzám. Összeszorult a torkom, ahogy elértem az osztályom ajtajáig. Amint elhúztam azt, társaim undorodó tekinteteinek céltüzébe kerültem, Charin pedig mosolyogva jött oda hozzám. A mosolya nem volt korántsem barátságos. Inkább fenyegető, és a győzelméről árulkodott. Ahogy beljebb léptem, felfedeztem, hogy a szemközti falon, a táblán, krétával néhány sor volt írva.

Ehülten olvastam el magamban a koreai jeleket, és éreztem, hogy düh mardossa lényemet, a kétségbeesés teszi fátyolossá tekintetem. Nyeltem egy nagyot, de nem szóltam semmit. Ha akartam sem tudtam volna bármit is kinyögni, mert minden szó a torkomon akadt, de úgy éreztem, nem is volt mit mondanom. Mert a lényege igaz volt.

"Kim Hyerin egy mocskos kurva! A saját mostoha bátyja, Choi Young Hak szeretője!"

Összetörten sütöttem le szemeim, és úgy éreztem, a mai nap tényleg nem kellett volna kikelnem az ágyamból. Miért nem maradtam veszteg, és lógtam el ezt az egy nyomorult napot?

Ekkor valaki erőteljesen kitolta az ajtót, és betrappolt a terembe. Könnyektől áztatott szemekkel pillantottam fel a jövevényre, aki nem volt más, mint eljegyzett szerelmem.

Dühödten kapott a szivacs után, majd idegesen letörölte a felirat nagyját.

- Ki volt az!? - fordult meg, és a hangjában érezni lehetett a fenyegetést. - Ha!? - rugta meg lábával a tanári asztalt, ami az erejétől felborította az első pár padot.

- Nem... nem tudjuk. - szólalt meg egy szemüveges srác halkan, és idegesen feltolta pápaszemét orrán. - Reggel már így volt. Mint mindegyik teremben, az egész iskolában...

- Tudom, hogy mindenhol felírták! - kiabált szegény fiúra. - Jól figyeljetek! Ha megtudom ki tette ezt - mutatott a táblára - azt a két kezemmel fogom elintézni. Ha lány, ha fiú! - lökött meg a vállával egy srácot, ahogy felém tartott.

- Gyere. - ragadta meg a vállam, és úgy próbált meg kihúzni magával.

- Hagyjál! Ne érj hozzám. - téptem ki karomat a szorításból, és a saját lábamon hagytam el a termet.

- Hyerin! - jött utánam. - Ne legyél ilyen makacs, az istenért! Szükséged van valakire, aki megvéd! Fogd már fel.

- Igen!? - léptem egyet felé, és farkasszemet néztem vele. - Lehet, hogy Őtökéletességednek ez egyszer igaza van. De ha ez így is van, az nem te leszel. Nincs szükségem hazugokra. Nincs szükségem olyanokra, akik csak szenvedést okoznak nekem. Nincs szükségem senki másra, mint a barátaimra! - taszítottam egyet a mellkasán, és könnyeimmel küzdve kerültem ki. Ekkor csöngettek be, de még ennek ellenére is mindenki végignézte a jelenetet. Futásnak eredtem, és a folyosókon áthaladva elértem a suli kétszárnyas ajtajáig. Kilöktem a vállammal a súlyos bejáratot, és átrohantam az udvaron. Bal kezemmel kinyitottam a kaput, míg másikkal levettem magamról az egyenruhám kabát részét. Idegesen vágtam a kukába, és dühödten csaptam bele az öklöm a mögötte álló fába. Ütésem nyomán kiserkent a vér az ujjaimból, de nem törődtem vele.

A haza utat már sétálva tettem meg. Nem is tudtam volna máshogy, mert kótyagossá váltak lépteim. A számhoz kaptam, és nem bírtam tovább. Odarohantam az egyik kukához, és kiadtam magamból azt, ami gyomromat kínozta. Levegő után kapkodtam, úgy éreztem mintha valaki a tüdőmet szorítaná markai közt. Idegesen szorítottam kezemet mellkasomhoz, próbáltam levegőhöz jutni. Anyára gondoltam, és a régi lakásunkra, így légzésem kezdett normalizálódni.

Ingem ujjával megtöröltem a szám, és tovább folytattam utamat.

Amint az ismerős villához értem, kinyílt előttem a kapu, szabad utat adva ezzel. A hátsó bejáraton át mentem be a házba, mert muszáj volt valami hideget innom, hogy lenyugtassam tüntető gyomromat. Végül egy doboz narancslével a kezemben indultam fel a lépcsőn, ahol utamat állták.

Anya volt az. Szemeiben először meglepettség és öröm villant, majd engem jobban megnézve elködösült tekintete.

Falfehér arcom láttán, vörös szemeimbe nézve egyből karjaiba zárt, ahogy elé értem.

- Mi történt? - motyogta fülem mellett. - Megint rád tört? - kérdezte frusztrált hangon.

- Ezen a héten már másodszor. - leheltem alig hallhatóan.

- Úgy érzem, vissza kéne menned Cho doktorhoz.

- Nem! Megoldom, nem kell aggódnod. Csak had legyek egy kicsit egyedül, oké? - erőltettem egy mosolyt arcomra, majd kikerültem, és bevackoltam magam szobámba, azon belül is ágyamba.

Azért döntöttem úgy, hogy átiratkozom egy másik iskolába és elköltözöm, mert úgy éreztem így lesz a legjobb. Rossz volt anyám kialvatlan szemeibe néznem, akárhányszor éjjelente a Myung Hee-vel közös szobájukba mentem segítségért. Az a nap óta úgysem jártam be iskolába, mert féltem, hogy ott is rám törne a rosszullét. De hiába; mert Young Hak láttán mindennap előtört a pánikbetegségem.

Nem lehetett mit tenni, a rohamok kiváltóját - ez esetben mostohabátyámat - kellett kiiktatnom az életemből. Ezt csak így tudtam elérni. Egy másik iskolába iratkoztam; a biztonság kedvéért egy lányba, hogy ne játszódjon le az előző eset.

Tae Joo-hoz költöztem, mivel egyedül benne bíztam meg eléggé ahhoz, hogy egy fedél alatt lakjunk. Kollégiumba nem akartam lakni. Féltem még egy embert a közelembe engedni. Tae Joo ügyeit, és életét úgy sem zavartam, mert megesett, hogy napokig nem jött haza a munka miatt.

Idegesen tépkedtem a szám szélét, ahogy hallgatóztam Myung Hee dolgozó szobája előtt kuporogva.

- Mi ez az egész közted, és Hyerin között? - kérdezte Mr. Choi. - Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy mi a baj. Eddig sem voltatok jó testvéri viszonyban, de most... átnéztek a másikon. És Hyerin... tegnap nagyon zaklatottan jött haza.

- Nem mondta el miért? - még hangját is fáj hallanom. Fáj, hogy tudom, egy fal választ el minket. Ha tehetném, a karjaiba vetném magam, és úgy tennék; mintha nem történt volna semmi. De ez nem igaz.

- Nem.

- Akkor inkább én sem mondok el semmit.

- Young Hak! Ne legyél makacs. Muszáj tudnom mi folyik itt. Talán bántottad? Ugye nem ütötted meg?

- Nem, dehogyis! - válaszol meggyötörten. - Soha nem tudnám bántani. - Fizikailag talán nem... De lelkileg... már annál inkább. Valld csak be Young Hak! Kihasználtad a lányt, akit az apád a húgodnak hisz!

- Akkor?

- Nem mondhatom el.

- De mért nem?

- Mert ez egy családban tabu.

- Tabu? - hallgatott el Myung Hee. - Young Hak, kérlek... Mond, hogy nem értél hozzá, úgy!

- Mondhatnám... De nem akarok hazudni neked. - felelte feszülten.

- Uramisten, Young Hak! Te nem vagy normális, fiam.

- Nem normális? - nevet fel keserűen. - Nem normális, ha az ember szerelmes?

- Szerelmes!? Young Hak, ő a húgod!

- De nem vér szerint.

- Ez nem változtat azon, hogy lefeküdtél vele.

- Nem is akarok változtatni rajta. Mert akkor voltam a legboldogabb.

- Meg áll az eszem! Mi történt még itthon, míg elvoltunk? Teherbe ejtetted!?

- Mi? - zavart érzek hangjában. Idegesen tekintek le magam elé. Valóban... nem védekeztünk. De semmi jelét nem tapasztalom annak, hogy az lennék. Nem lehetek az! - Nem hiszem... vagy is... Nem. Biztos nem terhes. Védekeztünk. - idegesnek érzem hangját. Hazudott.

- Legalább ennyi eszed volt...

- Tudod mit? Inkább az érdekelne, hogy te mégis mikor akartad a tudtomra adni, eljegyeztem valakit? Ha?

- Mi? - kérdezte meglepetten Myung Hee. Ekkor szorult össze a gyomrom dió méretűre, így feltornásztam magam, hogy elszaladjak a vécére.

A mosdókagylóba bámulva töröltem meg az arcom egy törülközővel, és döntésre jutottam. Elmegyek. El kell hagynom a Choi rezidenciát. Nincs más esélyem, hogy elfelejtsem Young Hak-ot. Mert hiába törte darabokra a szívemet, úgy érzem, azokkal a töredékekkel is képes vagyok még mindig szeretni Őt...