You were my Destiny? (8. rész - Bűntudat)

Rohantam az igazgatóiba, ahogy a lábam bírta. Belestem az ajtón és láttam, hogy a diri épp nincs bent. Itt az esélyem.
Óvatosan, hangtalanul kinyitottam az ajtót, majd lassan becsuktam magam mögött. Odasiettem az irattartó szekrényhez és kihúztam azt. ABC sorrendben voltak a diákok aktái, próbáltam gyorsan eljutni a K betűig. Ez nem kevesebb, mint 5 percembe került, és az idő miatt kezdtem nagyon ideges lenni. Sietnem kell, mielőtt visszaér az igazgató és rajtakap, hogy az iratok között kutatok. Máskor nem tennék ilyet, de muszáj.
Már a harmadik fiók részt húztam ki, mikor megakadt a szemem a keresett néven. Kim Soo Min. Ez az!
Kihalásztam az aktát a többi közül és átlapoztam, hogy megkeressem a lakcímét. Kivettem a táskámból egy füzetet, abból kitéptem egy papír lapot és lejegyeztem rá az adatokat. Utána visszaraktam a helyére a dossziét és becsaptam a szekrényt. Na ezt nem kellett volna.
Az ingem alja beleakadt a sínbe, és az nem akart engedni. Lépések zaját hallottam kintről, mire megszólalt bennem a vészcsengő. Nem törődtem az anyag reccsenésének hangjával, csak szabadulni akartam. Kihúztam a fiókot és remegő kézzel kibányásztam az ingem egy darabját. Becsaptam újra és odasiettem az ajtóhoz. Kikukucskáltam rajta, mire egy Young Hak-al találtam szembe magam.
- Te meg mit keresel itt? - sziszegem neki.
- Ezt én is kérdezhetném. - vágja zsebre a kezeit. Sóhajtok egyet, és kilépek mellé.
- Te követtél? - kérdem tőle halkan.
- Én nem így fogalmaznék, de igen. Utánad jöttem, hogy megnézzem milyen őrültségre készülsz megint.
- Remek... - indulok el.

- Neked nem órán lenne a helyed? - kérdem már kint az udvaron.
- Ezt én is kérdezhetném. - ismétli önmagát. - Inkább beszéljünk arról, hogy miért törtél be a diri irodájába. - mondja lazán
- Halkabban! - szólok rá, ahogy elhaladunk egy takarító mellett. - Nem tartozik rád...
- Szerintem meg igen. - jelenti ki. - A kis... veszekedésetekből rájöhettem, hogy az incidens oka én vagyok. - bök saját magára. - Szóval?
- Én sem tudok semmit! - mordulok fel.  - Ezért megyek most el.
- Ellógnád a sulit a barátnőd miatt? - kérdi flegmán.
- Pontosan. - válaszolom és kimegyek a kapun. - Ha valaki kérdezné, akkor nem láttál engem. - mondom tagoltan.
- Miért is pont engem kérdeznének meg? - cinikus hangja rosszul esik.
- Mindegy! - sóhajtok és hátat fordítok neki.

Szerencsére nem lakott messze Soo Min az iskolától, egy negyed óra alatt leróttam az utat. És most épp az ajtajuk előtt állok, azon filózva, hogy bekopogjak-e.
Erőt veszek magamon, és felemelem a kezem, majd halkan koppantok a fenyő burkolaton párat. Mamusz csoszogást észlelek a túloldalról, majd kinyílik az ajtó.
- Hyerin? - jön a kérdés egy elgyötört arcú, felrepedt szájú Soo Min-tól. Nagyon kell uralkodnom magamon, hogy most azonnal ne rohanjak el beverni azoknak a szemeteknek a képét...
- Soo Min. - csuklik el kissé a hangom. - Mit tettek veled? - gördül le egy könnycsepp az arcomon.

Fél órája ülök itt a gyengélkedő barátnőm mellett, és azon agyalok, hogy mit is mondhatnék neki.
- Honnan tudtad meg? - kérdezi végül.
- Young Hak egyik haverja utalt rá, de részleteket nem mondott. És senki más sem. - sóhajtok.
- Értem. - mondja halkan.
- Én... elmondod, hogy mi történt? - kérdem fojtott hangon. Fojtogat a düh, a sírás, a tehetetlenség.
- Igen. - húzza fel lábait és a kezeibe temeti arcát. - Charin és a követői voltak.
- Ezt már tudom. - suttogom. - De miért? Azt mondta... hogy megtanította, hogy ne vedd el azt ami az övé... Mégis mire célzott?
- Félreértés volt az egész. - sóhajt. - Az egész csak a véletlenek műve volt.
Elhallgat egy időre, én pedig a szakadt ingemet gyűrögetem a kabátom alatt, amit azért vettem fel, hogy ne legyen észrevehető a dolog.
- Mindig is kíváncsi voltam, hogyan is élsz. Sosem meséltél anyukádról, és arról sem, hogy hol laksz. Bár én mondtam neked, hogy bármikor eljöhetsz hozzánk és a címemet is megadtam... te sosem tetted meg ugyanezt.
- Sajnálom.
- Most már mindegy. - legyint. - De bennem sajnos a kíváncsiság győzött. Egyik nap követtelek hazáig. Nagyon meglepődtem azon, amit láttam.
Nagyot nyelek. Csak ezt ne... Kitudódott a féltett titkom...
- Én régen teljesen bele voltam este Young Hak-ba. Ez mára már megváltozott, amióta tudom, hogy milyen is valójában. De ezt te is tudod. - kezd bele újra. - Így azt is jól tudom, hogy hol lakik. Vagy, hogy mik a kedvenc helyei...
Lehajtom fejemet.
- Mond meg az igazat. - magamon érzem tekintetét. - Te valójában...
- Igen. - mondom meg sem várva, hogy befejezi.
- Micsoda? - lepődik meg. - De hisz annyira utálod nem? Akkor mégis, hogy járhatsz vele!?
- Mi van!? - pillantok fel rá. Na ezt jól megcsináltam... Feleslegesen buktattam le magam. Ekkora marha is csak én lehetek!
- Mi? - rázza meg a fejét. - Micsoda? Vagyis... Hyerin mégis mi folyik itt?
- Ha elmondom, akkor ugye nem utálsz meg? - kérdem tőle, bele nézve mélyen barna szemeibe.
- Ilyen súlyos? - riad meg.
- Már egy ideje elakarom mondani... csak eddig nem mertem. Féltem, hogy elfordulsz tőlem. - gyűlik meg szemem könnyel. - Lassan egy hónapja, hogy együtt élek Choi Young Hak-al.
- Hogyan!? - ül fel sebtiben az ágyon. - Hogy történt ez?
- Az apja... és az anyám összefognak házasodni.
- Mi?
- Hak a mostoha bátyám lesz.
Mélyen hallgatunk, majd végül Soo Min töri meg a csendet, és megölel.
- Ennyi az egész? - kérdi kedves hangján. - Elmondhattad volna.
Egy nagy sóhaj szakad fel torkomból és végre úgy érzem, hogy tiszta lelki ismerettel nézhetek Soo Min szemébe.
- És ez, hogy kapcsolódik Hak-hoz? - kérdem kisvártatva. Elenged és visszadől az ágyába.
- Charin meglátta, amint épp faggatom, hogy mi van köztetek. Félre értette, azt hitte, hogy megint szerelmet vallok, vagy ilyesmi. - vonja meg a vállát. - Már régebben is megfenyegetett, amikor még tényleg ez volt a helyzet, hogy szálljak le Young Hak-ról, vagy megkeserülöm. Azt mondta, hogy már lassan két éve építgeti a kapcsolatát vele, és, hogy egy csóró kis fruska nem veheti el tőle.
- Az a mocskos szemét...
- Elrángattak a torna terem mögé és... megtéptek, belém rúgtak, ütöttek ahol értek... - halkul el hangja, és könnyek gyűlnek a szemébe.
Öklöm összeszorúl és adrenalin pumpálódik ereimbe. Teljesen elönt a méreg. Annyira lelki ismeret furdalásom van, hogy szavakba sem tudom önteni. Minden az én hibám... És még ott se voltam, hogy megvédjem.
- Én... annyira féltem, Hyerin. - csuklik el hangja. - Ha nem találnak rám a felsőbb évesek, nem is tudom, hogy mi lett volna. - zokog fel.
- Nyugodj meg. Most már itt vagyok. - ölelem meg. - Nem lesz semmi baj. Megfizetnek még ezért, amit tettek. Drágán megfizetnek.

Kimerülten dőlök az ágyamba, amikor haza érek. Már előre félek anyám kérdéseitől és szidásától, hogy csak így ellógtam az óráimat. De nem érdekel. Semmi sem érdekel, csak az, hogy az a dög szenvedjen. Szenvedjen, annyira, mint most Soo Min. Csak még azt nem tudom, hogy ezt miként érem el...

- Hyerin. - rázogat valaki és a nevemen szólít. Úgy tűnik elaludtam. Kinyitom szemeimet, és megcsap az édes kakaó illata.
- Anya? - kérdem és felülök egyből.
- Young Hak elmondta, hogy mi történt.
- Tényleg!? - dörzsölöm meg szemem álmosan.
- Nem tudtam, hogy ennyire fáj a lábad.
- Micsoda? - pislogok nagyokat.
- Ha tudtam volna, akkor nem küldelek el az iskolába. A bátyád mondta, hogy inkább hazajöttél.
- Ja, igen... - sóhajtok. "A bátyám" kihúzott a csávából. Jobbat is kitalálhatott volna, de tartozom neki eggyel.
- Azt hiszem meg kell mondani Myung Hee-nek, hogy halasszuk el ezt a hétvégi programot. Így nem mehetsz sehova.
- Mi? Nem! Azt nem. - tiltakozok. - Nem is fáj már annyira. Sokat segített a... fájdalom csillapító. Holnap is beveszek egyet és útra kész vagyok! - állok fel,m hogy bebizonyítsam, tényleg semmi bajom. - Meg amúgy is, nem gyalogolok. Az autó visz engem, nem én őt. - viccelődök.
- Hát, ha tényleg ennyire szeretnéd... De a házból akkor sem mehetsz ki egy időre. Az egész napot bent töltöd! - jelenti ki.
- Legyen. - egyezek bele.
- Akkor aludj csak. Holnap reggel majd keltelek, ha indulunk. De azért csomagolj be egy kevés ruhát.
- Nem vagyok álmos. - mondom és ellépdelek a gardróbig. - De oké, elpakolok.
- Rendben, kicsim. - ad egy puszit fejem búbjára és kimegy.
Előszedem a bőröndöm és beledobálok pár felsőt, gatyát, meg meleg holmit is, ha rosszra fordulna az idő. De nem lesz kevés a cókmókom, hisz csak három napra megyünk. A holnapi napról kivesz minket Myung Hee, és azon kivűl a szombatot, és a vasárnap egy részét töltjük ott.
- Tartozol. - összerezzenek mély hangjára, és villámló szemekkel fordulok felé.
- Tudom. - vetem oda és visszatérek ahhoz, amit eddig csináltam.
- Jártál Soo Min-nál? - jön be az ajtón. Kissé meglep, hogy tudja a nevét.
- Igen. - zárom le a poggyászt.
- És? - veszi fel a kezébe az egyik keretet az éjjeli szekrényemről.
- Miért érdekel? - kérdem és kiveszem a kezéből a képet. Szépen leteszem a helyére.
- Tudod mit? Felejtsd el. - hangszíne rosszul esik. - Meg is érdemelte.
Arcán csattan a kezem helye. Újra felemelem a kezem, de ő a levegőben megállítja.
- Ne merj megütni még egyszer. - szűri összeszorított fogai közt.
- Miért? Megütsz? - vigyorodok el. Ez a deja vu érzet...
- Tudd, hogy kinek játszod itt az eszed. - paskolja meg az arcom. - Ha a tűzzel játszol, a végén még megéget. - fordul el tőlem. Kimegy az ajtón és egy diadalittas vigyorral a képén integet.
- Jó éjt, hugi. - csukja be az ajtót.
Felmorranok és az ajtónak vágom az első tárgyat ami a kezem ügyébe kerül.

You were my Destiny? (7. rész - Düh)

Félve fordulok felé, de a szememet lesütöm, mert túlságosan is zavarban vagyok.
- Hát én... - mondom halkan. Mit is kéne felelnem? Igent vagy nemet? Már lassan egy éve nem volt barátom, annyira elszoktam tőle, hogy valakihez tartozzak. - Én... szeretnék... - mondom egy kis várakozás után. A fejem rákvörös, olyan volt, mintha azt kérte volna, valljam be mindenki előtt vonzódásomat iránta.
- Örülök. - mosolyodik el bájosan.
- Hát ez remek. - mondja anyám. Valódi izgalmat látok rajta. Mintha nem is nekem, hanem legalábbis neki lenne hamarosan randija...

Többet nem feszegettük a témát, Myung Hee a munkájáról mesélt, anyám szinte itta a szavait. Il Jae engem kérdezgetett, mégis csak tudnia kellett mifelé lánnyal randevúzik az egy szem fia. Young Hak halál nyugodtan, szótlanul fogyasztotta mellettem a vacsoráját.
- Mit szólnál a szombat délutánhoz? - kérdi már a ház előtt állva, indulásra készen Tae Joo.
- Az nem jó. - bököm ki félve. - Myung Hee-nek már több, mint két hete megígértem... Elmegy az egész család a hétvégére.
- Értem. - mondja nyugodtan. - A család az első!
Erre nem mondok semmit. Egy részről szívesen tölteném a délutánom Tae Joo-val, de Myung Hee-vel is szívesen lennék. Anyával is végre jól elbeszélgethetnék. Aki nem kéne oda az Young Hak...
- Tudod mit? - kérdi váratlanul. - Megadom a számom. - vesz elő egy névjegy kártyát. - Hívj fel, ha lesz időd rám. - mosolyodik el. - Bármikor hívhatsz! Az éjszaka közepén is. - neveti el magát.
- Rendben. - veszem el a kis papírt. - Köszönöm.
- Nincs mit köszöngetned. - jelenti ki. - Örülök, hogy megismertelek. - ad egy puszit arcomra, mire jólesően végigfut rajtam a hideg. - Még találkozunk. - int és ellépdel a kocsijához. Mielőtt beszállna a vezető ülésre integet még, majd már csak a hangos motor hangját hallani, ahogy elhajt.
Nagyot sóhajtok és fellépdelek a kis lépcsőn az ajtóhoz, majd becsukom magam mögött.
Kérdő pillantások fogadnak anyámtól, de én csak legyintek és fáradtan elvonszolom magam a szobámig. Leveszem lábamról a magas sarkút és úgy, ahogy vagyok, bedőlök az ágyba. Magamra húzom takarom és perceken belül már alszok is.

- Jó reggelt a kisasszonynak! - ébreszt reggel a személyi szoba lányom. - Az anyja a hogyléte felől érdeklődik.
- Mmm. - morgolódok, hogy felriasztottak nyugalmas álmomból. - Jól. - mondom rekedt hangon. Ilyen állapotban csak ennyi telik tőlem.
- Azt üzeni, hogy akkor már mehet iskolába. 7 óra van. Segítsek készülődni?
- Micsoda? - pattanok ki az ágyból ijedten. Ugrálva jajveszékelek, ahogy erőteljesen ráléptem a jobb lábamra. Leülök az ágy szélére és várok, míg csillapodik a fájdalom. Aztán rögvest fel is kelek és neki állok készülődni. Fél órám van, hogy összekapjam magam és fuvarra is szükségem lesz kivételesen, mert különben elkések.
Gyorsan előszedem a gardróbból az egyenruhám, és belebújok. Felcsatolom a hajam, sminket már nem teszek fel, nincs rá időm. Lelépdelek a lépcsőn és elmegyek az ebédlőig.
- Mit parancsol a kisasszony?
- Egy kávét és valami gyors reggelit. - mondom álmosan.
- Igenis. - hajol meg a szoba lány és elmegy. Egyedül ülök az asztalnál, mert Young Hak már biztos rég elment az iskolába. Myung Hee-t pedig a munkája szólította. Csak a kérdés az, hogy anyám hol van...?
- Merre van anya? - kérdem, mikor a lány visszatér egy tálcával a kezében.
- Az imént ment el, mielőtt ön felkelt.
- Értem. - rágcsálom a szám sarkát. Befalom gyorsan a reggelim, és felállok az asztaltól. - Szólna a sofőrnek, hogy fuvarra lenne szükségem?
- Igenis. - hajol meg és kisiet az ajtón. Én addig felveszem a cipőm, és megigazítom a ruhát magamon.
Gyorsan ütemben kimegyek az ajtón, le a kis lépcsőn és beszállok a fekete autóba.
Ahogy elindul velem a kocsi, az ablakon kifelé bámulok és folyton a tegnap történteken kattog az agyam. Mikor meglátom az ismerős épületet nem messze előreszólok a férfinak:
- Itt tegyen ki, kérem. - mondom.
- Ahogy óhajtja, kisasszony. - állítja le a járműt, én pedig kimászok az ülésről. Nem akarom, hogy mindenki lássa, amint egy méregdrága autóból szállok ki épp. Innen már csak pár perc az iskola, gyalog is eltudok menni.
Mikor odaérek a kapuhoz, az udvaron Young Hak-ot pillantom meg, ahogy épp a haverjaival kínoznak valakit. Csak sóhajtok egyet, és elmegyek mellettük.
- Nocsak, ki van itt! - mondja az egyik nagy cimborája. - Tegnap nem jöttél iskolába. Nagyon hiányolt mindenki. Főleg a kis barátnőd.
Megtorpanok és nagyot dobban a szívem. Ijedten fordulok feléjük.
- Mit csináltatok vele? - kérdem dühösen. Young Hak is csak bambán nézi őket, nagyon úgy tűnik, hogy nem tud semmiről. Vagy ez csak álca lenne...?
- Mi semmit! - mondja röhögve az egyik. - A lányok voltak. - rántja meg a vállát a srác.
- Mi van!? - lépek közelebb. Látom, hogy semmit nem fogok tudni kiszedni belőlük, így sarkon fordulok és dühödten lépdelek fel a lépcsőn. Amikor elérek a folyosó végére, már akkor hallom kintről a lányok idegesítő nevetését. Hangosan húzom el a tolóajtót és ijesztő tekintettel lépek be azon. Jöttömre összerezzennek, kivétel Charin. Odamegyek hozzá, és köpve a szavakat kérdezem:
- Mit csináltál vele?
- Én? Semmit. - mondja álszent hangján. - Csak elbeszélgettem vele. - jelenti ki. Összeszorítom az öklöm és próbálom lenyugtatni magam.
- Utoljára kérdem. - jelentem ki a fogaim között szűrve a szavakat. - Mit csináltál vele!?
- Megtanítottam, hogy ami az enyém, azt ne vegye el. - dobja hátra a haját.
- Mi van!?
- Young Hak. - formálja kirúzsozott szájával a szavakat. - Tegnap folyton rajta lógott.
- Igen, igen. - mondja egy másik lány.
- Annyira idegesítő... - sóhajt Charin.
Beharapom a számat, és erősen markolom a pad szélét, hogy nehogy meglendüljön a kezem.
- Hol van... - mondom elborúlt aggyal.
- Mi van? - kérdi.
- Hol van most!?
- Honnan tudjam? Biztos otthon bőg még mindig, anyuci szoknyája mögött!
Ekkor lendül a kezem és csattan a pofon az arcán.
- Te mocskos kis... - elharapom a mondatom végét, elég annyi, hogy kapott egy erős pofont.
Ijedten kap a tenyerem helyére és villámló szemekkel rontana nekem.
- Ezt még megkeserülöd! - jelenti ki, miközben barátnői próbálják lefogni és csitítják. - Ezért még drágán megfizetsz!
Keserűen felnevetek. -- Hiába próbálkozol, nem félek tőled. - mondom gúnyos hangon és ott hagyom.
Mikor kimegyek az ajtón Young Hak megfogja a felkarom és visszaránt.
- Mi történt? - kérdi.
- Semmi közöd hozzá! - rántom ki kezem a szorításból. Dühösen lépdelek el.
- Most mégis hova mész? - hallom hangját messzebbről.
- Elmegyek! - kiáltom el magam. Elmegyek, igen. El, mert tudom, hogy Soo Min-nek szüksége van rám. Tegnap nem voltam itt, hogy megvédjem. Félek megtudni, hogy mit műveltek vele... De kettőnk közül én vagyok az erősebb. Eddig mindig ott volt, ha szükségem volt egy barátra. Most én következem. Én vagyok az, aki most támaszt nyújthat neki.

You were my Destiny? (6. rész - Elbűvölő tekintet)

Még mielőtt bármibe is belefognátok, ezt a képet nézzétek még. Úgy érzem eljött az ideje, hogy mutassak egy képet Hyerinről~ Így könnyebb lesz őt elképzelni.^^,

 Szóval, ő lenne Kim Hyerin, a történet főszereplője~

És akkor jöjjön a fejezet: 

Nagyon furcsa volt, hogy mindenki csak velem foglalkozott. Kivéve Myung Hee-t és Young Hak-ot, mert ők elmentek még reggel. A reggelinél semmivel nem tudtam rávenni Hak-ot, hogy hozzám szóljon, még gúnyokat sem akart a fejemhez vágni. Megijesztett ez a rideg viselkedés, már régen nem volt ilyen ellenszenves velem. Biztos rosszul esett neki, hogy Mr. Choi megint csak rám figyelt. Ilyenkor azt az érzetet keltette bennem, hogy legszívesebben a létezésemről is megfeledkezne... 

Hangosan sóhajtozok, várva, hogy elteljen a délután. Ebéd óta anya is elment itthonról, hogy bevásároljon. Hiába van személyzet, leszögezte, hogy legalább néhányszor hadd lephesse meg a vőlegényét valami finommal, amit a két saját kezével készített el. És mivel Myung Hee haza telefonált, miszerint Il Jae-t és fiát mára várhatjuk, mindenképp a saját főztjével akarja haza várni. Ez kissé gyerekes dolog szerintem, de aranyos tőle. Anyám néha úgy viselkedik, mint egy tini lány. Ezen a gondolaton méláztam, amikor kopogtak az ajtómon.

- Tessék. - nyomom fel magam a bal lábammal, hogy ülő helyzetbe helyezzem magam.

- Itt a teája, kisasszony. - lépdel be a szobalány.

- De hát én nem is kértem teát. - jelentem ki.

- Ön nem, de az anyja mondta, hogy mindenképp hozzak önnek egy csészével. Hogy bevehesse a gyógyszert, amit a doktorúr írt fel. 

- Ja igen... - motyogom. A doki felírt egy antibiotikumot, hogy nehogy elfertőződjön a seb a lábamon, mivel elég mélyre mentek azok a nyavalyás üveg darabok. Ha gazdag vagy úgy tűnik, mindent túl lihegnek... Oké, hogy fáj, meg nem kéne elfertőződnie, de ez már túlzás. - Köszönöm. - veszem el a tálcát és bekapom a bogyót, majd iszok rá pár kortyot a meleg italból. 

- További jó pihenést. - veszi vissza tőlem a tálcát, meghajol és kimegy. 

- Jó lenne, ha nem unatkoznék ennyire... - sóhajtok. 

Végül azzal ütöttem el a délutánom, hogy a tévét bújtam, aztán átrágtam magam az egyik kedvenc regényemen. Hipp-hopp elment az a pár óra, és lassan közeledett a vacsora ideje. 

- Hyerin. - kopog majd szólít a nevemen anyám. 

- Gyere. - mondom, de anyám meg sem várja míg kimondom ezt az aprócska szót, és benyit. 

- Jobban vagy már?

- Hát reggel se voltam valami hú de rosszul, de igen. Jobban vagyok. - vonom meg a vállam.

- Szeretnél te is velünk vacsorázni, vagy inkább felhozassam a szobádba és nem jössz le? 

- De, mindenképp lemegyek. Megígértem Myung Hee-nek, hogy megismerem a munka társát és a fiát. 

- Rendben. - simít végig az arcomon. - Akkor egy óra múlva legyél kész. 

- Oké. - felelem, ő pedig kimegy. Kimászok a meleg takaró alól és elbotorkálok a gardróbig. Valami csinos ruhát kellene felvennem, ami egyben kifinomult is... Na ez kemény dió lesz. Egy hangos sóhaj hagyja el a számat, és kicsapom a helyiség ajtaját. Beugrálok fél lábon és körbenézek. Behajtom az ajtót magam mögött, hogy legyen egy kis intim szférám átöltözni. 

Végül kemény húsz perc alatt kiválasztottam a megfelelő ruhadarabot. Kivasaltam a hajamat és feldobtam egy gyors sminket. Belebújtam a ruhába, de vettem alá egy barna harisnyát, hogy ne látszódjon a kötés a lábamon. Előszedtem az egyik fekete magas sarkút, amit nem oly' rég anyámmal választottam ki az egyik butikban, és felvettem azt is. A biztonság kedvéért bekaptam egy fájdalomcsillapítót, mivel a magas sarkú így is meggyötri a lábat. Megcsodáltam magam a tükörben és elégedett voltam az eredménnyel. Amennyire tudtam, lesiettem a lépcsőn, bár ez is csak normál tempónak számított, de a mostani csiga lassúságom mellett ez villámgyors volt. Persze megnehezítette a dolgomat az a francos cipő is, de így volt teljes az összkép.

- Hyerin? - kérdi anyám, ahogy leérek a nappaliba.

- Mi az? - vonom fel szemöldököm.

- Nagyon szép vagy. - mosolyodik el. 

- Nem azért, de te is jól kicsípted magad! - válaszolom. - Myung Hee-ék?

- Pár perc és megérkeznek. - toporog a cipelőjében a kandalló előtt és percenként az ablakra sandít. - Itt vannak! - jön lázba, mint egy öt éves.

- Javíthatatlan vagy. - sóhajtok fel. Kisiet az ajtó elé, hogy üdvözölje Mr. Choi-t és a vendégeket. 

Anya már párszor rám szólt, hogy miért csak Myung Hee-nek meg Mr. Choi-nak szólítom, de az említett személyt nem zavarta, és nem is bírtam volna apának hívni...

- Hogy Hyerin? - szűrődik be anyám hangja kintről. - Igen, velünk vacsorázik. A nappaliban van. - lépteket hallok. Kicsit azért én is izgulok... Jó benyomást kéne keltenem Myung Hee üzlet társa előtt. No, meg azért a fiára is kíváncsi vagyok... 

Először anyám jelenik meg, aztán követi őt Mr. Choi és utánuk jön egy negyvenes éveiben járó férfi. De aztán nincs folytatás. Kisebb csalódást érzek, de elhessegetem ezt az érzést.

- Ő lenne a jövendőbeli nejem lánya, Hyerin. - mutat rám a férfi. 

- Örvendek, Park Il Jae vagyok. Már sokat hallottam a kisasszonyról. - hajol meg, és én is így teszek. Kezet fogok vele és kedvesen mosolygok rá.

- Én is örvendek. - hajolok meg ismét.

 - Itt is vagyok, csak odaadtam a kulcsokat a sofőrnek. - csendül fel egy férfias hang Myung Hee mögül. Nem látom,hogy ki az, mivel egy magas Mr. Choi-al és még anya is rásegít, hogy kitakarja a képből. De aztán kikerüli őket, és végre megnézhetem magamnak. Fekete haja fel van zselézve, sötét szemei csillognak, ahogy magával ragadja tekintetem. Megjelenése, külseje és az aura ami körül lengi teljesen megbabonáz. Fehér öltönyt visel, sötétkék inggel, melyen néhány gomb ki van gombolva. Húsos ajkait egy félmosolyra húzza és odalép hozzám. Meghajol majd kinyújtja egyik kezét felém. Annyira elrévedtem őt nézve, hogy elfelejtettem viszonozni gesztusát. Gyorsan én is meghajolok 90°-ban és megmarkolom kézfejét.

- Örülök a találkozásnak, Park Tae Joo vagyok. 

- Én pedig Kim Hyerin. - rázok kezet vele.

- Te szebb vagy, mint amilyennek Myung Hee állít. 

Láthatóan elpirulok és elengedem a kezét. Próbálom leplezni zavaromat, de már túl késő. 

- Na, üljünk asztalhoz! Young Hak ma nem tart velünk. - indul el Mr. Choi az ebédlő felé. Mindenki követi, Tae Joo-val mögöttük baktatunk.

- És hány éves vagy? - kérdezi közben.

- 18. És... te? - emelem rá tekintetem félve. 

- 22. - feleli és kihúzza nekem a széket, mielőtt leülne. Meglepetten, de elfogadom kedvességét és helyet foglalok.

- Remélem mindenkinek ízleni fog a vacsora, ma én főztem. - mondja vidáman anyám. 

- Akkor biztos finom. - mondja Myung Hee kedvesen és felvesz egy falatot pálcikájával. Én is neki kezdek, és a többiek szintén hozzá fognak. Anya egy falatot sem nyel le, amíg nem mondunk véleményt.

- Hát ez valami isteni. - vigyorodik el Tae Joo. - Bár minden nap ilyet ehetnék! 

- Igen, tényleg nagyon ízletes. - kontrázik rá Il Jae.

- Így igaz, nagyon kitettél ma magadért, drágám. - fogja meg kezét Mr. Choi. Látni anyámon, hogy lassan fellélegzik és úgy vigyorog, mintha most nyerte volna meg a lottó ötöst.

Én nem mondok semmit, mert anya főztje mindig fincsi, és ezt jól is tudja. Csak mindent túl reagál. A továbbiakban kisebb beszélgetéseket folytatunk az asztalnál. Többnyire Tae Joo kérdezget.

- És, jól kijössz Young Hak-al? - kérdi. Kissé félrenyelek e kérdésre, mire erősen megütögeti a hátam. Ez segít egy kicsit.

- Hát... változó a viszonyunk. Maradjunk annyiban, hogy néha egészen megvagyunk, de máskor megtudnánk folytani egymást egy kanál vízben.

- Értem. - jön a rövid felelet. Ekkor csapódik be az ajtó, jelezve, hogy valaki megérkezett. Zajos léptek, és megjelenik egy unott fejű Hak.

- Hát haza értél, fiam? - kérdi Myung Hee nyugodt hangon. A kérdezett csak elhúzza a száját.

- Még pont időben. - mondja anyám.

- Igen. - mondja Tae Joo kimérten. - Pont most ismerkedek a húgoddal. Egy okos és csinos lány. - jönnek az újabb bókok. - Ha egy kicsivel idősebb lenne, gondolkodás nélkül udvarolnék neki. - bele vörösödök az utolsó mondatába és erősen kell koncentrálnom, hogy leplezzem izgalmamat. Jól esnek szavai, már olyan rég bókoltak nekem, és nagyon is vonzónak találom...

- No, nem mondod? - kérdi cinikusan Young Hak. - Hát csak tessék. - lépdel az asztalhoz hetykén. Leül mellém, és hangosan behúzza a székét. - Ha neked az ilyen két ballábas lányok tetszenek, akkor csak tessék. Én nem állok az utadba. - néz vele farkas szemet. Hát ez a megjegyzés is az így is törékeny önbizalmamba talált. Nagy levegőt veszek, hogy uralkodjak magamon, és ne mondjak ki olyasmit, amit később megbánok.

Myung Hee-ék felől síri csend fogadja ezt a kis "beszélgetést". Anyám zavartan köhög, és szúrósan néz Hak-ra. De ez semmit nem használ, én már csak jól tudom. Őt ez nem hatja meg.

A kínos csendet Tae Joo dallamos nevetése töri meg.

- Semmit nem változol, Young Hak. - mondja nyugodt hangon. Anyámék felé fordul és leteszi pálcikáit az asztalra. - Ti mit szólnátok hozzá?

- Mégis mihez? - kérdi Myung Hee. 

- Ha randevúra hívnám a lányodat. - ekkor esik ki kezemből a pálcika és kissé ijedten nézek a többiekre, reakcióra várva. Young Hak-étól félek a legjobban. Valahogy érzem, hogy ebből nem fogok jól kijönni...

- Nekem nincs ellenvetésem. - feleli Myung Hee. 

- Ha Hyerin egy ilyen intelligens és jó kiállású férfival találkozgatna, mint te, Tae Joo, annak csak örülnék! 

Levegő után kapkodok, és még a szemem sarkából se merek ránézni Hak-ra. 

- Erről Hyerint kéne megkérdezni legelőször nem gondolod? - csendül ki Young Hak hangjából egy cseppnyi düh. Kérdőn nézek rá, nem igazán értem reakcióját.

- Igazad van. - egy meleg kezet érzek meg kézfejemen. - Hyerin. - mondja férfias hangján, amitől már a hideg ráz. - Szeretnél eltölteni kettesben velem egy délutánt?

You were my Destiny? (5. rész - Sérülés)

Újabb hét telt el azóta, hogy a Choi rezidencián élem mindennapjaim. Myung Hee azóta sok ajándékkal lepett meg, legutóbb anyával közösen mentünk el shoppingolni, míg Mr. Choi időt szánt "kicsi" fiára. Bár sokkal kifinomultabb lett az ízlésem az öltözködésemet illetően, ez az iskolában nem látszott meg - mivel egyenruhát hordtunk. Senki nem tudja, hogy hamarosan Young Hak mostohahuga leszek, még Soo Min-nek sem mertem elárulni. Félek, hogy mit szólna hozzá. Talán csak sajnálkozna, hogy egy ilyen emberrel kell együtt élnem, de lehet, hogy elpártolna tőlem, mivel most már gazdag vagyok. Nem akarom a törékeny barátságunkat veszélybe sodorni, így inkább meghagyom abban a tudatban, hogy egyke vagyok és egyedül élek az anyámmal. Így mindenkinek jobb lesz.

A nézet eltérésünk óta Hak még inkább ellenséges, mint volt és ha teheti, hozzám sem szól, a tekintete pedig annyira lenéző, hogy hiába áltatom magam, igenis rosszul esik.
- E hétvégén kezdődik a szünet, igaz? - kérdi Myung Hee két falat között a vacsoránál.
- Igen... - Young Hak, mint mindig - morcos. Már egészen kezdem kiismerni, hogy mikor milyen kedve van.
- Remek. Akkor adok magamnak két szabadnapot. - mosolyog a férfi rám.
- De nem lesz belőle baj? - ejti közbe a kérdést anyám.
- Á, dehogy. Il Jae megoldja. Bízok benne, már évek óta üzlet társak vagyunk és jó barátok is egyben. - legyint. - Erről jut eszembe! Mindenképp meg kell ismerned a fiát, biztos jól kijönnétek. Young Hak már ismeri, de, hogy is mondjam... ellenkezik a nézőpontjuk! - ingatja meg a fejét.
- Rendben. - felelem és az említettre nézek, aki bevág egy fintort válaszképp. Reménykedek, hogy az a srác nem lesz ilyen öntelt és beképzelt majom, mint az én "édes" bátyuskám, mert akkor komolyan kifutok a világból.
- Meghívhatnánk őket ebédre. Majd megemlítem holnap Il Jae-nek, hogy mit szól hozzá.
- Én holnap estig bent leszek az iskolában. - jelenti ki Hak.
- Nem baj, az én drága bátyám biztos nem szeretné, hogy miatta ne sikerüljön ez a találkozó, nem igaz? - nézek rá egy mázos mosollyal az arcomon. Összeszorítja fogait és a között szűri ki a választ:
- Hát hogyne! - egyre nagyobb bátorságom van Young Hak-ot szívatni. Ezen a gondolaton el is vigyorodok és úgy teszek, mintha észre sem vettem volna, hogy dühös.
- Akkor jó. - sóhajt anyám.

Az ágyamban fekszem és a baldachin tetejét bámulom, mintha valami érdekes lenne rajta. Megint lépteket hallok az ajtóm előtt elhaladni és felsóhajtok. Folyton ezt csinálja. Ha nem tud aludni, akkor lemegy a teraszra levegőzni vagy olvasni. Hogy bír ez az ember nappal ébren maradni? Átfordulok az oldalamra és a nyakamig felhúzom a takarót. Pár percen belül elnyom az álom.

Hatalmas csörömpölésre riadok fel. Hírtelen felülök az ágyban és körül nézek a sötét szobában. Kinyúlok a takaró alól, hogy felnyomjam az éjjeli lámpát. Hajnali kettőt mutat a kis asztali óra. Kimászok az ágyból és egyből össze is rezzenek egy hangos dörgésre. Az ablak felé emelem a tekintetem és látom, ahogy a szél hozzá csapkodja egy fa ágát az ablakhoz. Magamra veszek egy pulcsit és kimegyek a folyosóra, megkeresni a zaj okát. Lelépdelek a lépcsőn és félhangos káromkodás üti meg a fülem. Mikor leérek a lépcsőn és átszelem a nappalit rá is jövök, hogy mi történt. Young Hak félmeztelenül áll a terasz ajtaja előtt és egy partvist fogva a kezében mormog. Hát ez mesés... Ez az igen okos nyitva hagyta a terasz ajtaját, a szél meg szépen bevágta és úgy ahogy van, az egész üveg kitört belőle.
- Becsukhattad volna az ajtót magad után. - szólalok meg halkan. Összerezzen hangomra és megfordul. - Szép kis kárt csináltál az éjjeli túráddal.
- Ne csak ott állj és pampogj nekem, hanem inkább segíts! - ripakodik rám.
- Miért is? Nem az én hibám, ami történt. - vonom meg a vállam.
- Hogy lehetsz ilyen gyerekes?
- És te ilyen bunkó? - dobom vissza a labdát. Megcsikorgatja a fogait és megragadja a felkarom. Erőteljesen húz oda magához, szépen bele a szilánkokba.
- Áúú! - jajdulok fel. Ugrok egyet és arrébb megyek tőle. Leülök a földre és megnézem, hogy mennyi üvegnek sikerült belemélyednie a talpamba. Szép munka... Jó pár helyen csordogál a bőrömből a vér.
- Ne haragudj! - siet oda. Hisztérikusan ellököm magamtól és elfordulok tőle.
- Ez is a te hibád, te szemét! - megcsuklik a hangom, nagyon fáj a lábam.
- Hadd nézzem! - guggol le mellém.
- Hagyjál. - fordítom el a fejem.
- Ne legyél hülye, hadd nézzem meg! - sóhajt és megfogja a lábam, hogy megnézhesse közelebbről. - Áúú... ez fájhat. - húzza el a száját.
- Na nem mondod! - morranok fel.
- Várj itt, mindjárt jövök. - áll fel és elsiet.
- Mintha tudnék is így bárhová is menni... - morgolódok.
Egy fehér dobozkával a kezében tér vissza, amit nyomban ki is nyit és egy üvegcsét, vattát és csipeszt vesz ki. Kezébe fogja a kis szerszámot és felemelve a talpam óvatosan elkezdi kiszedegetni az üveg darabokat. Összeszorított fogakkal tűröm, ahogy néha-néha megcsúszik a csipesz és belefúródik a sebekbe.
- Mindjárt kész vagyok. - nyugtat azzal, hogy beszél hozzám. - Én tényleg sajnálom, nem tudtam, hogy ez lesz a vége.
- Most már... mindegy. - sóhajtok, mert leteszi a csipeszt a földre, maga mellé. A háta mögé nyúl a többi holmiért.
- Ez csípni fog, de bírd ki. - nyitja ki az üvegcsét és rácsepegteti a folyadékot a vattára. Végig húzza a bőröm felületén majd erősebben is rányomja. Halkan felnyögök, ahogy bejut a kötszer a sebekbe. Elfordítom a fejem, nézni sem bírom, amit csinál.
- Még bekötöm, és kész. - a lábfejem köré tekeri az anyagot és egy tapasszal rögzíti, hogy ne jöjjön szét. - Meg is vagyunk. - néz fel rám. Most először tényleg valódi sajnálatot látok tükröződni íriszeiben.
- Köszönöm.
- Van is mit! - jelenti ki. Na tessék... újra visszatért a szemétláda énje... Hogy egy kicsit sem tud normális lenni! - Lábra tudsz állni? - kérdi, miközben feláll a földről. Elhúzom a szám és sértődötten próbálom feltolni magam a földtől.
- Nem vagyok béna! - vetem oda és megkapaszkodva az ép terasz ajtóban felállok. Ahogy elsőre ráhelyezem a test súlyom a jobb talpamra felszisszenek a fájdalomtól. Próbálom leplezni, hogy mennyire is fáj és elbotorkálok a lépcsőig. Kínomban beleharapok alsó ajkamba és bal lábammal fellépek az első szintre. Veszek pár mély levegőt, hogy legyen erőm felmenni a lépcsőn.
Erős szorítást érzek derekamon, és pillanatokon belül Young Hak karjaiban találom magam.
- Te meg mit csinálsz!? - riadok meg.
- Na szerinted? Felviszlek a szobádba. - mondja flegmán.
- Azonnal tegyél le! - kiáltok rá.
- Hogy tudsz még ilyenkor is ilyen makacs lenni? - kérdi tőlem valódi kíváncsisággal a hangjában.
- Nem akarom, hogy hozzám érj. - jelentem ki.
- Miért? - kérdi összeszűkített szemekkel. - Ennyire zavar? - kérdi és még közelebb húz mellkasához. Végig fut rajtam a hideg és elfog a kényszer, hogy eltaszítsam magamtól. Hak áthelyezi súlyom egyik karjára, hogy a másikkal elengedve engem, kinyithassa a szobám ajtaját.
- Innen már magam is megoldom. - fordítom el a tekintetem arcáról.
- Jól van. - sóhajt és lerak a földre. Hangos dörgés hallatszódik kintről, összerázkódok és erősen markolom izmos karjait. - Na, mi van, mégis elvigyelek az ágyadig?
- Nem kell! - sértődök be gúnyos hangját meghallva és elengedem. Pár lépést teszek csak, és újra ugrok egyet egy újabb dörgést hallva.
Odalépdel hozzám, felkap és elvisz baldachinos menedékemhez, majd óvatosan letesz rá. Rá sem nézek közben, még azt is hagyom, hogy betakarjon.
- Jó éjt, Hyerin. - lágyul el újra a hangja. Most először szólított a nevemen. Mindig csak flegmám azt mondja hé te, vagy oda veti, hogy hugicám. De most... normálisan, és kedvesen szólított meg a nevemen. Olyan furcsa hallani a szájából, amit máskor mindig csak sértő és gúnyolódó szavak hagynak el...
- Neked is. - mondom és átfordulok oldalamra. Lenyomja az éjjeli lámpámat és halkan kimegy.

- Mi történt itt!? - kérdi anyám idegesen a padlót pásztázva szemeivel.
- Hát... - húzom be fejem.
- Az én hibám. - szólal meg mögöttem egy mély hang. Kérdőn pillantok hátra, ahol egy kómás fejű, de frissen elkészült Young Hak álldogál.
- Hogyan? - kérdi Myung Hee is.
- Tegnap este nem tudtam aludni, így lejöttem levegőzni egy picit, de elfelejtettem becsukni az ajtót és vihar volt. - feleli lazán. - Az erős szél bevágta az ajtót, az üveg meg kitört belőle. Felakartam takarítani, de Hyerin belelépett, így lekezeltem a lábát, utána pedig lefeküdtem aludni és elfelejtettem a dolgot.
- Ez igaz, Hyerin? - néz rám anyám.
- Igen. - felelem és lenézek a lábamra, ami még most is sajog.
- És jól vagy? - riad meg és odasiet hozzám.
- Igen, csak fáj egy kicsit. - mondom és megvonom a vállam. - Nem olyan súlyos sérülés ez.
- Hát nem. - mondja unottan Young Hak. - Mire igazi nő lesz, addigra elfelejti. Feltehetően, hogy belőle valaha is az lesz. - mondja gúnyosan. Az utolsó mondatot halkan tette hozzá, hogy csak én halljam meg. Na ez fájt. Szúrósan pillantok a vállam fölött rá, ő pedig csak elégedetten elvigyorodik.
- Azért mindenképp megnézettjük egy orvossal. - mondja ellenvetést nem tűrő hangon anyám. Mindig túl lihegi az ilyesmit.
- Rátudsz állni rendesen? - kérdi Myung Hee és ő is odajön hozzám.
- Persze. Fáj, de menni is tudok rendesen.. - mondom kínosan, hogy megint minden szem pár rám tapad.
- Azért inkább ma maradj itthon, hogy teljesen begyógyuljon a lábad. - aggodalmaskodik anya.
- Nincs rá szükség.
- Dehogynem. - feleli Mr. Choi.

A Summer night in Seoul (Jaejoong)

Már évek óta barátságban álltál egy odaadó, kedves férfival. Magadnak tagadtad, de jól tudtad, többet érzel iránta, mint egy barát iránt szokás. Ő már évekkel ezelőtt bevallotta, hogy szeret, akár a saját húgát, és ezzel a kijelentésével minden reményedet összetörte. Azóta már két külön világban éltek. Ő egy híres banda tagjaként tengeti mindennapjait a nagyvárosban. Míg te egy másik férfi oldalán lelted meg a boldogságot. Legalábbis úgy hitted, hogy az a szerelem igaz volt. Ám minden megváltozott, amikor váratlanul újra megjelent a te kis világodban, és nem hagyott mást, csupán káoszt és bizonytalanságot maga után…

- Fiam, milyen volt az utatok? – kérdezte anyád vőlegényedtől, amint pakoltatok a hálószobában.
- Remek. És nagyon köszönjük, hogy itt tölthetjük az éjszakát.
- Nincs miért megköszönni! – legyint. – Minket sosem zavartok. Főleg ha majd később egy unokával együtt látogattok meg!
- Addig még van időnk, anya. – sóhajtasz. – Még egybe sem keltünk. És Sung Jo is nagyon elfoglalt, tudod jól. Majd ha rendeződött az életünk valamicskét.
- Tudom, tudom! Na, magatokra hagylak titeket, hadd pakolászatok mindent ki. – mondja és becsukja az ajtót.
- Folyton a családalapítással jön. – sóhajtasz.
- Van is miért azzal jönnie, nem drágám? – karolja át a derekad és végig húzza száját nyakíveden. – Én is nagyon örülnék már egy lurkónak. – suttog füledbe. Beleharap fülcimpádba, mire felnyögsz.
- Sung Jo, ne most… Anyáék is itt vannak, meghallhatják!
- Nem érdekel. – kuncog. – Hallják csak, hogy mennyire szeretsz. – csókol meg. Finoman és lágyan érinti ajkadat sajátjával, szinte csak súrolja. – Biztos megleszel nélkülem pár napig? – ereszt el.
- Persze. Nem most mész el először üzleti útra.
- Tudom, de néhány napnál tovább még sosem voltam tőled távol. Nem is fogok hiányozni?
- Dehogynem. – adsz egy puszit ajkaira.
- De a ma estét még együtt töltetjük. – húzza sejtelmes vigyorra ajkait.
- Javíthatatlan vagy! – csapod meg a karját.

- És, merre visz az utad ma, lányom? – kérdezi az ebédnél apád.
- Még nem tudom. – vonod meg a vállad. – Olyan régen jártam Szöulban, szerintem a nyakamba veszem a várost, és szétnézek.
- Ez jó ötlet. – nyeli le az utolsó falatot anyád. – Sung Jo is biztos szívesebben menne városnézőbe, mint hogy egy Japánba tartó járaton üljön.
- Csak egy hetet lesz távol. Hamar elmegy az a hét nap! – legyintesz.

Felvettél egy szellős, piros ruhát, magadhoz vetted a térképet és elindultál, amerre a lábad vitt. Sokszor kellett útbaigazítást kérned, hiába vitted magaddal azt a nyavalyás papírlapot. Egy ideig tudtad mi merre van, de mivel már több mint tíz éve nem jártál a fővárosban, sok minden megváltozott. Beültél egy kávéra egy igényes kis cukrászdába, aztán megnéztél néhány látványosságot. Épp egy macskakövekkel kirakott lejtős utcácskán mentél, amikor észrevettél egy nagyobb tömeget a főtéren vonulni.
- Csak nem valami fesztivál van? – kérdezed magadtól. Közelebb merészkedsz az emberekhez, és tisztes távolságból lesed, ahogy táncolva haladnak tovább.
Egy idő után elfog az a rossz érzés, hogy valaki figyel. Körbenézel, de melletted mindenki a tömeget figyeli. Végig pásztázol a szemeddel mindenkin, de hiába. Próbálod legyűrni ezt a zavaró érzést, ám sehogy nem tudod. Inkább hátat fordítasz, és ott hagyod a felvonulást. Csak pár lépést tudsz tenni, mert tompán úgy hallod, mintha a neveden szólítanának. Megfordulsz tengelyed körül és egy igéző, mogyoróbarna szempár ejti rabul tekinteted. Nagyokat nyelsz az éltető oxigénből, a szívedet a torkodban érzed. Megcsapnak a régi emlékek, könnyek szöknek a szemedbe. Lesütöd pilláidat, hogy leplezd ezt.
- __________. – szólít meg lágyan újra. – Örülök, hogy látlak. – lépdel közelebb.
- Jaejoong. – pillantasz fel rá félve. Újra 16 évesnek érzed magad, remegés fogja el az egész tested az izgalomtól, mint egy tini lánynak. 
- Furcsa, hogy ennyi idő után pont itt találkozunk, nem gondolod? – mosolyodik el. – Szöul utcáin, ahol egykor beléd botlottam.
- I-igen. – nem tudod leplezni remegő hangodat. – Hiányoztál. – bukik ki belőled ez az apró szó, amitől elfog a félelem. Annyi éve már, hogy nem láttad, mostanra már úgy érezted, hogy az a nagy szerelem elmúlt. De nem. A távolság és az idő csak erősítette ezt az érzést.
- Te is nekem. – mondja kedvesen. – Nem kapok egy ölelést sem? – tárja ki kezeit. Odalépsz hozzá, hogy átkarolhasd. Mélyen magadba szívod bódító kölnije illatát, erősen szorítod magadhoz, mert félsz, ha elengeded, akkor örökre eltűnik. – Vacsoráztál már? – kérdi a nyakadba lihegve.
- Még nem. Meghívsz? – kérded, és nehézkesen, de elereszted.
- Ismerek egy jó éttermet. Itt parkol nem messze a kocsim. Gyere. – fogja meg a kézfejed és maga után húz. Ahogy lépdelsz utána, folyamatosan a kezeteket bámulod.

- Sokat változtál, amióta nem láttalak. – elegyedik szóba veled az úton.
- Te is. Igazi férfi lettél. – pillantasz fel rá.
- Nem panaszkodom. – vigyorodik el.
- De ha lehet még egoistább lettél! – csapod meg a vállát.
- Van is mire. – kuncog.
Pár percen belül meg is érkeztek, Jae kinyitja neked az ajtót, és átkarol, miközben elindultok az épület felé.
- De hát ez egy hotel. – állapítod meg.
- Igen, de remek az éttermük is. – feleli lazán. Kérdő pillantásokat küldesz felé, mire ő csak elmosolyodik.
- Egy egyágyas szobát kérnék. – megy oda a recepcióhoz Jaejoong. Az állad koppanása visszhangzik a fejedben, ahogy elgurul a földön.
- Minek a szoba? – mész oda hozzá.
- Kettesben meghittebb a vacsora.
- De hát… - egy fémkártyát nyom a kezedbe és nem hagyja, hogy befejezd a mondandódat. A tizenkettedik emelet gombját nyomja meg a liftbe beszállva, és várakozva, nyugodtan áll melletted. Te feszengve révedsz magad elé, és nem érted, hogy mégis mi történik.  – Jaejoong, mond meg az igazat. – nézel fel. – Miért hoztál ide?
- Hogy kettesben lehessünk és beszélgethessünk egy finom vacsora mellett.
Egy nagyot sóhajtasz és elfordítod róla a tekinteted. Egymásba karolva léptek ki a felvonóból és elsétáltok a szobátokig. Beleügyeskedi a kártyát az olvasóba, és benyomja azt, majd maga után húz. Sötétség honol a szobában, csak a hold fénye világit be a teraszról. Jaejoong olyan jártasan közlekedik a lakosztályban, mintha már sokszor járt volna ott. Felkapja a telefont és hosszasan ecseteli a recepciósnak, hogy milyen ételt rendel.
Te addig körbenézel a helyiségekben. A hálószobában egy nagy franciaágy van, vörös selyem lepedővel. A fürdőben egy sarokkád és egy zuhanyzó is helyet kapott. A nappaliban egy nagy kályha ad meleget, mellette egy plazma tévé és ülő alkalmatosságok. Kinyitod a terasz ajtaját és a korlátnak dőlve élvezed a cseppnyi kis szelet, ami néha-néha belekap hosszú hajadba.
- Gyönyörű a mai este, igaz? – összerezzensz hírtelen jött kérdésétől.
- Igen. – feleled, hátra sem fordulva. Egy erős szorítást érzel a válladon, mire hátra pillantasz a vállad fölött. Jaejoong vizslató szempárával ütközik a tekinteted.
- Sok ideig voltunk távol egymástól. – sóhajt. – Ideje bepótolnunk a kárba veszett időt. – jelenti ki és lenyúl a kezedért. Összefonja ujjaitokat, csípődnél fogva átkarol másik kezével és magához húzva figyelitek együtt az eget. Görcs kúszik a gyomrodba, bizsereg minden porcikád közelségétől. Alig észlelitek a halk kopogást az ajtón.
- Biztos a vacsora. – engeded el Jaejoongot, hogy bemenj ajtót nyitni. Ha már ő nem megy, akkor megteszed te. A karod után nyúl és magához ránt. Egyik kezébe fogja állad és felemeli fejedet, hogy a szemedbe nézhessen. Eltelsz gyönyörű íriszei látványával, percekig csak nézitek egymást. Nem adja fel könnyen a hotel embere, kitartóan vár.
- Ki kéne nyitni az ajtót. – leheled lesütve pilláidat.
- Majd ott hagyja a kocsit az ajtó előtt. – feleli lezseren és végig simít arcodon. Beleborzongsz minden érintésébe. – Emlékszel még, hogy mit mondtam neked évekkel ezelőtt? – kérdi mosolyogva.
- Mire gondolsz?
- Hogy szeretlek.
- Én… - elpirulsz, de ezt próbálod leplezni. – Igen, emlékszem, hogy azt mondtad, olyan vagyok neked, mint egy testvér.
- Csak ennyire emlékszel? – kérdi a tekinteted keresve.
- Mi más volt még? – emeled fel fejed.
- Nagyon sokat ittunk aznap a születésnapomon. Nem csoda, ha nem rémlik minden.
- Miről beszélsz? – lepődsz meg.
- Azt mondtam, hogy annyira közel állsz hozzám, mint egy testvér, és én neked olyan vagyok, mint egy báty.
- Igen. Emlékszem.
- Azt is bevallottam, hogy szeretnélek csak a magaménak tudni, de nem akarom felrúgni ezt a köteléket.
- Hogyan? – egyre gyorsabb tempóra vált a szíved dübörgése, elönti az arcodat a pír.
- És ekkor aludtál be. – nevet fel. – Egyszer mondom el egy lánynak az őszinte érzéseimet, erre ő beájul a sok piától. – kezd el még jobban nevetni. – Ilyen az én formám! – sóhajt. – De végtére is, bánom, hogy csak én érzek így.
Elenged és kimegy, hogy ajtót nyisson. A korlátnak dőlve, lecsúszol a földre. A térdednek döntöd a fejed és nagyokat lélegzel, hogy magadhoz térj. Évek óta ezt a mondatot akartad hallani a szájából és most még sem tudod, hogy mit kéne tenned.
- Miért? – sóhajtasz. – Miért csak most tudom meg mindezt? – könnyek szöknek a szemedbe a boldogságtól és a szomorúságtól egyszerre. Keserű öröm ez, ha közben tudod, hogy valakinek a jegyese vagy. Neked már ott van Sung Jo, a vőlegényed.  Eddig maximálisan biztos voltál abban, hogy ő az igazi, a nagy betűs Ő, és hogy mindennél jobban szereted. De most ha csak egy szóval kérlelne rá Jaejoong, hogy érte hagyd el Sung Jo-t, akkor gondolkodás nélkül cselekednél.
- ______, hol vagy? – jön kintről a kérdés.
- Itt vagyok. – válaszolod elfúló hangon, mert megkörnyékezett a sírás.
Lépéseket hallasz, majd feltűnik az ajtóban Jae. Csak rá kell nézned, és egyből ki tőr belőled a sírás.
- _______, miért sírsz? – siet oda és leguggol melléd. Nem jön ki egy hang sem a torkodon, a könnyfátyolodon keresztül nézed szép arcát.
- Jaejoong… - sírsz fel.
- Mi a baj? – ölel magához.
- Én is… - erősen megmarkolod az ingjét, ahogy öleled. – Szeretlek.
- Mi?
- Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. – temeted az arcod a vállába. Eltol magától és letörli a könnyeket a szemed sarkából.
- Ne sírj… - suttog. Lecsókolja a maradék könnycseppet arcodról, majd óvatosan végig simít ajkadon sajátjával. Végig nyal alsó ajkadon és elmélyíti a csókot. A hajadba markol, hogy közelebb húzhasson magához. Forró, tüzes táncot jár nyelvetek hol a te, hol az ő szájában. Beletúrsz csapzott tincseibe, és átadod magad az élvezetnek. Végig simít oldaladon, mire jólesően végig fut rajtad a hideg. Beleharap alsóajkadba, megnyalja azt és elválik ajkaidtól.
- Köszönöm. – mondja az arcodon végig simítva.
- Mit? – törölgeted a szemed a sírás nyomait eltüntetve ezzel.
- Köszönöm, hogy szeretsz. – mondja egy fájdalmas mosollyal az arcán. – De már elkéstem. – mondja bűnbánóan. – Tudom, hogy mennyasszony vagy.
- De…
- Én soha nem tudnék neked biztonságos jövőt biztosítani. Sosem tudnék annyira a részeddé válni, mint Sung Jo. Sosem élhetnéd nyugalomban az életed mellettem. Ez együtt jár a sztársággal. Nem akarlak tönkretenni azzal, hogy önzőn, magamhoz láncollak. Azt akarom, hogy ilyen vidám, és életteli maradj. – áll fel. – Ezt a vőlegényed mind megadhatja neked. Féltékeny vagyok rá, hogy gyerekei lehetnek tőled és boldogan leélheti veled az életét.
- Jaejoong. – könnyek szöknek a szemedbe.
- Igazad volt. Nem vacsorázni hívtalak. – sóhajt. - Hanem elköszönni. Elköszönni, mert többé nem leszek részese az életednek. Nem bírtalak elengedni anélkül, hogy egyszer a szádból ne hallanám azt az egy szót. Köszönöm, hogy sosem felejtettél el és nem múltak el az érzéseid irántam. Legyél boldog az életedben! Talán ha a sors úgy akarja, egy nap még találkozunk. 

You were my Destiny? (4. rész - Kívánság)

Egy hete élek ebben a palotának is nevezhető házban. A holmink nagy részét már áthoztuk, Myung Hee is segített átköltöznünk.
- Milyen színűre vessük a szobádat? – fordul felém anyu, miközben segít pakolni.
- Hát… - nézek körbe a fehér falú szobában. – Legyen kék. Tenger vagy baba kék.
- Rendben. Majd szólok Myung Hee-nek, hogy vegyünk festéket.
- Oké. – igazítom meg a vállfákat a gardróbban. – Akkora ez a gardrób, hogy elvesznek benne a ruháim. Soha nem fogok ennyi ruhát venni.
- Honnan tudod? – kuncog. – Na, ez kész. – jelenti ki. – Fél óra és vacsora. Gyere majd le. – ad egy puszit a homlokomra és kimegy.
Bár nagyon nagy ez a ház, és ez szokatlan is, de már az első pár napon rájöttem, hogy egyáltalán nem kihalt. Folyton zajlik az élet. Van külön cselédlányom is, akivel nem tudok mit kezdeni. Ha kell valami, magam is meg tudom csinálni.
Az említett fél óra hamar elment azzal, hogy lefürödtem és átöltöztem kényelmesebb ruhába, amiben alhatok is majd. Felkötöttem a hajam és lesiettem az ebédlőbe. Kissé meglepődtem, hogy még mindenki utcai ruhában ült ott az asztalnál, így még mielőtt észrevehették volna, hogy ott vagyok visszaszaladtam átöltözni. Nem akartam kilógni a sorból, így is elég kívülállónak éreztem magam.
- Jó étvágyat! – kívánta már mindenki, engem is beleértve. Egyből nekifogtam az ételnek, mert már farkas éhes voltam.
- Milyen volt az előkészítő iskola Young Hak? – kérdezte két falat között Myung Hee.
- Fárasztó… - sóhajt a kérdezett. Régen nem hittem volna, hogy ezt a szemétládát érdekli a tanulás. De végig gondolva, sosem láttam volna, hogy rossz jegyet kapott az iskolában. Ilyenkor kissé elszégyelltem magam, hogy én nem jártam délutáni tanításra. Nem voltak rossz jegyeim, de nekem is elkellet volna az előkészítő suli. De most már mindegy…

- Én végeztem, felmegyek a szobámba tanulni. – tolja ki a székét Hak.
Anyám rám néz és int, hogy mehetek én is nyugodtan. Igen, én is végeztem már, de nem akarok egy levegőt szívni ezzel a szeméttel… De végül erőt veszek magamon és követem Young Hak-ot. Még a lépcsőn elém áll, elállva az utat.
- Mit akarsz? – sóhajtom, mivel nem enged tovább menni.
- Azon gondolkoztam, hogy együtt aludhatnánk.
- Mi van? – kérdem egy szinttel hangosabban, mint kéne.
- Hát mivel most már édes testvérek leszünk, így ez megszokott dolog. – vigyorog gonoszul.
- Szórakozz mással! – lököm meg, ahogy elmegyek mellette.
- Én komolyan mondtam. – röhög, és követ a szobámig.
- Te lennél az utolsó ember a földön, akivel megosztanám az ágyamat. – jelentem ki és bevágom az orra előtt az ajtót.
Nem szól semmit, végre leszáll rólam. Leülök az íróasztalom elé és nekilátok a délután félbehagyott matek házinak. Eltelik egy óra, majd még egy, de nem bírom megoldani ezeket a nyavalyás egyenleteket… De nem adhatom fel, muszáj megcsinálnom. Ha nem teszem, akkor egyest kapok. Nem hiányzik a jegyeim közé pont egy karó. Talán megkérhetném Young Hak-ot, hogy segítsen… Ahogy jönnek el is hessegetem ezeket a gondolatokat, és leoltom a villanyt. Inkább egy egyes, mint, hogy lássam annak a seggfejnek az önelégült vigyorát…
Bemászok az ágyamba és magamra húzom a puha takarót. A baldachinos ágy tetejét bámulom és várom, hogy eljöjjön értem az álommanó. A nagy csendben elterelődnek a gondolataim és eszembe jut, hogy milyen furcsa lenne, ha tényleg lenne egy bátyám. Egyrészről jó lenne, főleg, ha ez a bátyó nem Young Hak lenne. Amióta megismertem ezt a szemetet, azóta teljesen átértékelődött a meglátásom a világról. Már nem vagyok olyan naiv, mint egykor és nem hiszek már abban, hogy mindenkiben van kedvesség és báj. Ha valaki olyan amilyen, akkor soha az életben nem fog megváltozni.

Ezen elmélkedtem egy ideje, amikor lépteket hallottam a szobám előtt elhaladni. Rápillantottam az órára, ami fél tizenkettőt mutatott. Ki császkál ilyenkor a folyosón?
Hiába, a kíváncsiság győzött bennem, így kimásztam az ágyból és kinéztem az ajtón. Senki nem volt kint, így kiléptem mezítelen lábaimmal és lelopakodtam a lépcső fokain. Halovány fény szűrődött be a nyitott terasz ajtóból. Ahogy közelebb merészkedtem belekapott a hajamba a hűvös őszi szellő. Egy magas alakot pillantottam meg a teraszon állva az eget bámulva. Kócos fekete hajába bele-belekapott a szél. Gondolkoznom sem kellett, hogy tudjam ki az.
Young Hak. De vajon mit keres itt ilyenkor…?

- Szép az égbolt nem? – szólal meg halkan. Nagyot nyelek és visszalépek takarásba. Meghallotta, ahogy jövök? De hiszen annyira vigyáztam…
- Tudom, hogy itt vagy Hyerin. – mondja lágyan. Lágyan!? Soha nem hallottam még így beszélni bárkivel is. Velem meg főleg nem. – Gyere. – hív – Nem harapok.
Na persze, majd pont ő nem…
Nagy levegőt veszek és kilépdelek mellé a hideg kőre.
- Mindig kijövök levegőzni, ha nem tudok aludni. – fordul újra el tőlem. Rápillantok fél szemmel, ahogy a csillagokat kémleli. Olyan lágyak a vonásai, olyan nyugodt… Még soha nem láttam ilyennek. Ez egy másik Young Hak volt. Szöges ellentéte annak a Hak-nak, akit én ismerek.
- Melyik a kedvenc csillagképed? – kérdezi tőlem hírtelen.
- Csillagképem…? – kérdezem halkan. – Nekem nincsen. – vonom meg a vállam.
- Amikor kisfiú voltam akkor az Aquila volt a kedvencem. – mosolyodik el halványan, hogy ne lássam.
- Miért? – nézek fel rá.
- Mert én is olyan szabad akartam lenni, mint egy sas.
Erre nem válaszolok semmit, csak fürkészem tovább a fényes égitesteket.
- Ó, nézd! Ott egy hullócsillag! – kiáltok fel boldogan. Mutatom az ujjammal Hak-nak, hogy hol keresse.
- Tényleg. – halvány meglepettséget érzek a hangjában. – Már évek óta nem láttam hullócsillagot. Kívánjunk.
Behunyom a szemem és elgondolkozok, hogy mit kívánjak. Gyorsnak kell lennem, mielőtt még eltűnik a csillag. Hmm… azt kívánom…

Másnap álmosan kászálódtam ki az ágyból. Elmentem fürdeni aztán gyorsan felkapkodtam magamra valami ruhát. Lesietek a lépcsőn és leülök az ebédlőben az asztal mellé.
- Jól aludtál? – kérdi anyám, miközben lenyel egy falatot.
- Jól. – felelem. – De álmos vagyok. – ásítok. Hangosan húzza ki a széket mellettem Young Hak és álmos fejjel beleszürcsöl a kávéjába.
- Jó reggelt. – köszönök neki kedvesen.
- ’Reggelt. – morran. Kérdőn pillantok rá, gyors váltás ez a hangnem a tegnap esti után. Megvonom a vállam és szóba elegyedek Myung Hee-val.
- Hamarosan itt az őszi szünet, igaz?
- Igen. – válaszolok Hak helyett is anyámnak.
- Akkor beiktathatnánk az első együtt töltetendő hétvégénket. – mondja mosolyogva Myung Hee. – Jó lenne egy kis időt együtt tölteni veletek. Átadom a munkát egy pár napra az alelnöknek és elmegyünk a Busan-i nyaralónkba.
Young Hak halkan felhorkan. – Bezzeg rám sose szánsz időt. – szólal meg. – Mikor töltöttünk együtt bármikor is egy délutánt, mint apa és fia? – szegezi a férfinek a kérdést.
- Ne haragudj fiam, tudod, hogy elfoglalt vagyok. De most rád is lesz időm.
- Persze. – mondja cinikusan. – Tuti elveszi minden idődet a kis „hercegnőd”. – mondja merő gúnnyal a hangjában.
- Young Hak! Ne beszélj így Hyerinről. – inti meg. – Most már ő is a családunk tagja, csak úgy, mint Jae Sung. Nem meglepő, ha szeretném a jövendőbeli lányomat megismerni, nem gondolod? – válik hűvössé a hangja.
- Nekem aztán tök mindegy! – pattan fel. – Már megszoktam, hogy sosem számítok ebben a családban. – fordít hátat és elviharzik. Beharapom a számat és nagyot szippantok a levegőből. Felállok az asztaltól és elindulok utána.
- Mindjárt jövök! – jelentem ki és elsietek. – Young Hak! – kiáltok utána.
- Mi van!? – förmed rám, amikor felém fordul.
- Én csak… bocsánat. Sajnálom, hogy miattam nem tudsz annyi időt tölteni apáddal. – pillantok le magam elé.
- Tök mindegy! Nem fecsérlem a drága időm egy ilyen családra, mint ez. Rád meg főleg nem.
Ott hagy és felsiet a lépcsőn. Mikor újra lejön már a táskájával a vállán, megragadom a kezét.
- Ne haragudj, de neked nincsenek véletlenül skizofrén hajlamaid? – mondom gúnyosan. Csak kérdőn néz rám és kirántja a kezemből a karját.
- Miről hadoválsz?
- Tegnap este olyan normális voltál. Ma meg… mintha kicseréltek volna. Nem értelek…
- Nem is akarom, hogy megérts. Én ilyen vagyok. Fogadd el. – mondja és ellép mellőlem. – Vagy ha nem tetszik, akkor ott az ajtó, el lehet menni. – vágódnak hozzám szavai, mint holmi súlyos kövek.