Újabb hét telt el azóta, hogy a Choi rezidencián élem mindennapjaim. Myung Hee azóta sok ajándékkal lepett meg, legutóbb anyával közösen mentünk el shoppingolni, míg Mr. Choi időt szánt "kicsi" fiára. Bár sokkal kifinomultabb lett az ízlésem az öltözködésemet illetően, ez az iskolában nem látszott meg - mivel egyenruhát hordtunk. Senki nem tudja, hogy hamarosan Young Hak mostohahuga leszek, még Soo Min-nek sem mertem elárulni. Félek, hogy mit szólna hozzá. Talán csak sajnálkozna, hogy egy ilyen emberrel kell együtt élnem, de lehet, hogy elpártolna tőlem, mivel most már gazdag vagyok. Nem akarom a törékeny barátságunkat veszélybe sodorni, így inkább meghagyom abban a tudatban, hogy egyke vagyok és egyedül élek az anyámmal. Így mindenkinek jobb lesz.
A nézet eltérésünk óta Hak még inkább ellenséges, mint volt és ha teheti, hozzám sem szól, a tekintete pedig annyira lenéző, hogy hiába áltatom magam, igenis rosszul esik.
- E hétvégén kezdődik a szünet, igaz? - kérdi Myung Hee két falat között a vacsoránál.
- Igen... - Young Hak, mint mindig - morcos. Már egészen kezdem kiismerni, hogy mikor milyen kedve van.
- Remek. Akkor adok magamnak két szabadnapot. - mosolyog a férfi rám.
- De nem lesz belőle baj? - ejti közbe a kérdést anyám.
- Á, dehogy. Il Jae megoldja. Bízok benne, már évek óta üzlet társak vagyunk és jó barátok is egyben. - legyint. - Erről jut eszembe! Mindenképp meg kell ismerned a fiát, biztos jól kijönnétek. Young Hak már ismeri, de, hogy is mondjam... ellenkezik a nézőpontjuk! - ingatja meg a fejét.
- Rendben. - felelem és az említettre nézek, aki bevág egy fintort válaszképp. Reménykedek, hogy az a srác nem lesz ilyen öntelt és beképzelt majom, mint az én "édes" bátyuskám, mert akkor komolyan kifutok a világból.
- Meghívhatnánk őket ebédre. Majd megemlítem holnap Il Jae-nek, hogy mit szól hozzá.
- Én holnap estig bent leszek az iskolában. - jelenti ki Hak.
- Nem baj, az én drága bátyám biztos nem szeretné, hogy miatta ne sikerüljön ez a találkozó, nem igaz? - nézek rá egy mázos mosollyal az arcomon. Összeszorítja fogait és a között szűri ki a választ:
- Hát hogyne! - egyre nagyobb bátorságom van Young Hak-ot szívatni. Ezen a gondolaton el is vigyorodok és úgy teszek, mintha észre sem vettem volna, hogy dühös.
- Akkor jó. - sóhajt anyám.
Az ágyamban fekszem és a baldachin tetejét bámulom, mintha valami érdekes lenne rajta. Megint lépteket hallok az ajtóm előtt elhaladni és felsóhajtok. Folyton ezt csinálja. Ha nem tud aludni, akkor lemegy a teraszra levegőzni vagy olvasni. Hogy bír ez az ember nappal ébren maradni? Átfordulok az oldalamra és a nyakamig felhúzom a takarót. Pár percen belül elnyom az álom.
Hatalmas csörömpölésre riadok fel. Hírtelen felülök az ágyban és körül nézek a sötét szobában. Kinyúlok a takaró alól, hogy felnyomjam az éjjeli lámpát. Hajnali kettőt mutat a kis asztali óra. Kimászok az ágyból és egyből össze is rezzenek egy hangos dörgésre. Az ablak felé emelem a tekintetem és látom, ahogy a szél hozzá csapkodja egy fa ágát az ablakhoz. Magamra veszek egy pulcsit és kimegyek a folyosóra, megkeresni a zaj okát. Lelépdelek a lépcsőn és félhangos káromkodás üti meg a fülem. Mikor leérek a lépcsőn és átszelem a nappalit rá is jövök, hogy mi történt. Young Hak félmeztelenül áll a terasz ajtaja előtt és egy partvist fogva a kezében mormog. Hát ez mesés... Ez az igen okos nyitva hagyta a terasz ajtaját, a szél meg szépen bevágta és úgy ahogy van, az egész üveg kitört belőle.
- Becsukhattad volna az ajtót magad után. - szólalok meg halkan. Összerezzen hangomra és megfordul. - Szép kis kárt csináltál az éjjeli túráddal.
- Ne csak ott állj és pampogj nekem, hanem inkább segíts! - ripakodik rám.
- Miért is? Nem az én hibám, ami történt. - vonom meg a vállam.
- Hogy lehetsz ilyen gyerekes?
- És te ilyen bunkó? - dobom vissza a labdát. Megcsikorgatja a fogait és megragadja a felkarom. Erőteljesen húz oda magához, szépen bele a szilánkokba.
- Áúú! - jajdulok fel. Ugrok egyet és arrébb megyek tőle. Leülök a földre és megnézem, hogy mennyi üvegnek sikerült belemélyednie a talpamba. Szép munka... Jó pár helyen csordogál a bőrömből a vér.
- Ne haragudj! - siet oda. Hisztérikusan ellököm magamtól és elfordulok tőle.
- Ez is a te hibád, te szemét! - megcsuklik a hangom, nagyon fáj a lábam.
- Hadd nézzem! - guggol le mellém.
- Hagyjál. - fordítom el a fejem.
- Ne legyél hülye, hadd nézzem meg! - sóhajt és megfogja a lábam, hogy megnézhesse közelebbről. - Áúú... ez fájhat. - húzza el a száját.
- Na nem mondod! - morranok fel.
- Várj itt, mindjárt jövök. - áll fel és elsiet.
- Mintha tudnék is így bárhová is menni... - morgolódok.
Egy fehér dobozkával a kezében tér vissza, amit nyomban ki is nyit és egy üvegcsét, vattát és csipeszt vesz ki. Kezébe fogja a kis szerszámot és felemelve a talpam óvatosan elkezdi kiszedegetni az üveg darabokat. Összeszorított fogakkal tűröm, ahogy néha-néha megcsúszik a csipesz és belefúródik a sebekbe.
- Mindjárt kész vagyok. - nyugtat azzal, hogy beszél hozzám. - Én tényleg sajnálom, nem tudtam, hogy ez lesz a vége.
- Most már... mindegy. - sóhajtok, mert leteszi a csipeszt a földre, maga mellé. A háta mögé nyúl a többi holmiért.
- Ez csípni fog, de bírd ki. - nyitja ki az üvegcsét és rácsepegteti a folyadékot a vattára. Végig húzza a bőröm felületén majd erősebben is rányomja. Halkan felnyögök, ahogy bejut a kötszer a sebekbe. Elfordítom a fejem, nézni sem bírom, amit csinál.
- Még bekötöm, és kész. - a lábfejem köré tekeri az anyagot és egy tapasszal rögzíti, hogy ne jöjjön szét. - Meg is vagyunk. - néz fel rám. Most először tényleg valódi sajnálatot látok tükröződni íriszeiben.
- Köszönöm.
- Van is mit! - jelenti ki. Na tessék... újra visszatért a szemétláda énje... Hogy egy kicsit sem tud normális lenni! - Lábra tudsz állni? - kérdi, miközben feláll a földről. Elhúzom a szám és sértődötten próbálom feltolni magam a földtől.
- Nem vagyok béna! - vetem oda és megkapaszkodva az ép terasz ajtóban felállok. Ahogy elsőre ráhelyezem a test súlyom a jobb talpamra felszisszenek a fájdalomtól. Próbálom leplezni, hogy mennyire is fáj és elbotorkálok a lépcsőig. Kínomban beleharapok alsó ajkamba és bal lábammal fellépek az első szintre. Veszek pár mély levegőt, hogy legyen erőm felmenni a lépcsőn.
Erős szorítást érzek derekamon, és pillanatokon belül Young Hak karjaiban találom magam.
- Te meg mit csinálsz!? - riadok meg.
- Na szerinted? Felviszlek a szobádba. - mondja flegmán.
- Azonnal tegyél le! - kiáltok rá.
- Hogy tudsz még ilyenkor is ilyen makacs lenni? - kérdi tőlem valódi kíváncsisággal a hangjában.
- Nem akarom, hogy hozzám érj. - jelentem ki.
- Miért? - kérdi összeszűkített szemekkel. - Ennyire zavar? - kérdi és még közelebb húz mellkasához. Végig fut rajtam a hideg és elfog a kényszer, hogy eltaszítsam magamtól. Hak áthelyezi súlyom egyik karjára, hogy a másikkal elengedve engem, kinyithassa a szobám ajtaját.
- Innen már magam is megoldom. - fordítom el a tekintetem arcáról.
- Jól van. - sóhajt és lerak a földre. Hangos dörgés hallatszódik kintről, összerázkódok és erősen markolom izmos karjait. - Na, mi van, mégis elvigyelek az ágyadig?
- Nem kell! - sértődök be gúnyos hangját meghallva és elengedem. Pár lépést teszek csak, és újra ugrok egyet egy újabb dörgést hallva.
Odalépdel hozzám, felkap és elvisz baldachinos menedékemhez, majd óvatosan letesz rá. Rá sem nézek közben, még azt is hagyom, hogy betakarjon.
- Jó éjt, Hyerin. - lágyul el újra a hangja. Most először szólított a nevemen. Mindig csak flegmám azt mondja hé te, vagy oda veti, hogy hugicám. De most... normálisan, és kedvesen szólított meg a nevemen. Olyan furcsa hallani a szájából, amit máskor mindig csak sértő és gúnyolódó szavak hagynak el...
- Neked is. - mondom és átfordulok oldalamra. Lenyomja az éjjeli lámpámat és halkan kimegy.
- Mi történt itt!? - kérdi anyám idegesen a padlót pásztázva szemeivel.
- Hát... - húzom be fejem.
- Az én hibám. - szólal meg mögöttem egy mély hang. Kérdőn pillantok hátra, ahol egy kómás fejű, de frissen elkészült Young Hak álldogál.
- Hogyan? - kérdi Myung Hee is.
- Tegnap este nem tudtam aludni, így lejöttem levegőzni egy picit, de elfelejtettem becsukni az ajtót és vihar volt. - feleli lazán. - Az erős szél bevágta az ajtót, az üveg meg kitört belőle. Felakartam takarítani, de Hyerin belelépett, így lekezeltem a lábát, utána pedig lefeküdtem aludni és elfelejtettem a dolgot.
- Ez igaz, Hyerin? - néz rám anyám.
- Igen. - felelem és lenézek a lábamra, ami még most is sajog.
- És jól vagy? - riad meg és odasiet hozzám.
- Igen, csak fáj egy kicsit. - mondom és megvonom a vállam. - Nem olyan súlyos sérülés ez.
- Hát nem. - mondja unottan Young Hak. - Mire igazi nő lesz, addigra elfelejti. Feltehetően, hogy belőle valaha is az lesz. - mondja gúnyosan. Az utolsó mondatot halkan tette hozzá, hogy csak én halljam meg. Na ez fájt. Szúrósan pillantok a vállam fölött rá, ő pedig csak elégedetten elvigyorodik.
- Azért mindenképp megnézettjük egy orvossal. - mondja ellenvetést nem tűrő hangon anyám. Mindig túl lihegi az ilyesmit.
- Rátudsz állni rendesen? - kérdi Myung Hee és ő is odajön hozzám.
- Persze. Fáj, de menni is tudok rendesen.. - mondom kínosan, hogy megint minden szem pár rám tapad.
- Azért inkább ma maradj itthon, hogy teljesen begyógyuljon a lábad. - aggodalmaskodik anya.
- Nincs rá szükség.
- Dehogynem. - feleli Mr. Choi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése