You were my Destiny? (4. rész - Kívánság)

Egy hete élek ebben a palotának is nevezhető házban. A holmink nagy részét már áthoztuk, Myung Hee is segített átköltöznünk.
- Milyen színűre vessük a szobádat? – fordul felém anyu, miközben segít pakolni.
- Hát… - nézek körbe a fehér falú szobában. – Legyen kék. Tenger vagy baba kék.
- Rendben. Majd szólok Myung Hee-nek, hogy vegyünk festéket.
- Oké. – igazítom meg a vállfákat a gardróbban. – Akkora ez a gardrób, hogy elvesznek benne a ruháim. Soha nem fogok ennyi ruhát venni.
- Honnan tudod? – kuncog. – Na, ez kész. – jelenti ki. – Fél óra és vacsora. Gyere majd le. – ad egy puszit a homlokomra és kimegy.
Bár nagyon nagy ez a ház, és ez szokatlan is, de már az első pár napon rájöttem, hogy egyáltalán nem kihalt. Folyton zajlik az élet. Van külön cselédlányom is, akivel nem tudok mit kezdeni. Ha kell valami, magam is meg tudom csinálni.
Az említett fél óra hamar elment azzal, hogy lefürödtem és átöltöztem kényelmesebb ruhába, amiben alhatok is majd. Felkötöttem a hajam és lesiettem az ebédlőbe. Kissé meglepődtem, hogy még mindenki utcai ruhában ült ott az asztalnál, így még mielőtt észrevehették volna, hogy ott vagyok visszaszaladtam átöltözni. Nem akartam kilógni a sorból, így is elég kívülállónak éreztem magam.
- Jó étvágyat! – kívánta már mindenki, engem is beleértve. Egyből nekifogtam az ételnek, mert már farkas éhes voltam.
- Milyen volt az előkészítő iskola Young Hak? – kérdezte két falat között Myung Hee.
- Fárasztó… - sóhajt a kérdezett. Régen nem hittem volna, hogy ezt a szemétládát érdekli a tanulás. De végig gondolva, sosem láttam volna, hogy rossz jegyet kapott az iskolában. Ilyenkor kissé elszégyelltem magam, hogy én nem jártam délutáni tanításra. Nem voltak rossz jegyeim, de nekem is elkellet volna az előkészítő suli. De most már mindegy…

- Én végeztem, felmegyek a szobámba tanulni. – tolja ki a székét Hak.
Anyám rám néz és int, hogy mehetek én is nyugodtan. Igen, én is végeztem már, de nem akarok egy levegőt szívni ezzel a szeméttel… De végül erőt veszek magamon és követem Young Hak-ot. Még a lépcsőn elém áll, elállva az utat.
- Mit akarsz? – sóhajtom, mivel nem enged tovább menni.
- Azon gondolkoztam, hogy együtt aludhatnánk.
- Mi van? – kérdem egy szinttel hangosabban, mint kéne.
- Hát mivel most már édes testvérek leszünk, így ez megszokott dolog. – vigyorog gonoszul.
- Szórakozz mással! – lököm meg, ahogy elmegyek mellette.
- Én komolyan mondtam. – röhög, és követ a szobámig.
- Te lennél az utolsó ember a földön, akivel megosztanám az ágyamat. – jelentem ki és bevágom az orra előtt az ajtót.
Nem szól semmit, végre leszáll rólam. Leülök az íróasztalom elé és nekilátok a délután félbehagyott matek házinak. Eltelik egy óra, majd még egy, de nem bírom megoldani ezeket a nyavalyás egyenleteket… De nem adhatom fel, muszáj megcsinálnom. Ha nem teszem, akkor egyest kapok. Nem hiányzik a jegyeim közé pont egy karó. Talán megkérhetném Young Hak-ot, hogy segítsen… Ahogy jönnek el is hessegetem ezeket a gondolatokat, és leoltom a villanyt. Inkább egy egyes, mint, hogy lássam annak a seggfejnek az önelégült vigyorát…
Bemászok az ágyamba és magamra húzom a puha takarót. A baldachinos ágy tetejét bámulom és várom, hogy eljöjjön értem az álommanó. A nagy csendben elterelődnek a gondolataim és eszembe jut, hogy milyen furcsa lenne, ha tényleg lenne egy bátyám. Egyrészről jó lenne, főleg, ha ez a bátyó nem Young Hak lenne. Amióta megismertem ezt a szemetet, azóta teljesen átértékelődött a meglátásom a világról. Már nem vagyok olyan naiv, mint egykor és nem hiszek már abban, hogy mindenkiben van kedvesség és báj. Ha valaki olyan amilyen, akkor soha az életben nem fog megváltozni.

Ezen elmélkedtem egy ideje, amikor lépteket hallottam a szobám előtt elhaladni. Rápillantottam az órára, ami fél tizenkettőt mutatott. Ki császkál ilyenkor a folyosón?
Hiába, a kíváncsiság győzött bennem, így kimásztam az ágyból és kinéztem az ajtón. Senki nem volt kint, így kiléptem mezítelen lábaimmal és lelopakodtam a lépcső fokain. Halovány fény szűrődött be a nyitott terasz ajtóból. Ahogy közelebb merészkedtem belekapott a hajamba a hűvös őszi szellő. Egy magas alakot pillantottam meg a teraszon állva az eget bámulva. Kócos fekete hajába bele-belekapott a szél. Gondolkoznom sem kellett, hogy tudjam ki az.
Young Hak. De vajon mit keres itt ilyenkor…?

- Szép az égbolt nem? – szólal meg halkan. Nagyot nyelek és visszalépek takarásba. Meghallotta, ahogy jövök? De hiszen annyira vigyáztam…
- Tudom, hogy itt vagy Hyerin. – mondja lágyan. Lágyan!? Soha nem hallottam még így beszélni bárkivel is. Velem meg főleg nem. – Gyere. – hív – Nem harapok.
Na persze, majd pont ő nem…
Nagy levegőt veszek és kilépdelek mellé a hideg kőre.
- Mindig kijövök levegőzni, ha nem tudok aludni. – fordul újra el tőlem. Rápillantok fél szemmel, ahogy a csillagokat kémleli. Olyan lágyak a vonásai, olyan nyugodt… Még soha nem láttam ilyennek. Ez egy másik Young Hak volt. Szöges ellentéte annak a Hak-nak, akit én ismerek.
- Melyik a kedvenc csillagképed? – kérdezi tőlem hírtelen.
- Csillagképem…? – kérdezem halkan. – Nekem nincsen. – vonom meg a vállam.
- Amikor kisfiú voltam akkor az Aquila volt a kedvencem. – mosolyodik el halványan, hogy ne lássam.
- Miért? – nézek fel rá.
- Mert én is olyan szabad akartam lenni, mint egy sas.
Erre nem válaszolok semmit, csak fürkészem tovább a fényes égitesteket.
- Ó, nézd! Ott egy hullócsillag! – kiáltok fel boldogan. Mutatom az ujjammal Hak-nak, hogy hol keresse.
- Tényleg. – halvány meglepettséget érzek a hangjában. – Már évek óta nem láttam hullócsillagot. Kívánjunk.
Behunyom a szemem és elgondolkozok, hogy mit kívánjak. Gyorsnak kell lennem, mielőtt még eltűnik a csillag. Hmm… azt kívánom…

Másnap álmosan kászálódtam ki az ágyból. Elmentem fürdeni aztán gyorsan felkapkodtam magamra valami ruhát. Lesietek a lépcsőn és leülök az ebédlőben az asztal mellé.
- Jól aludtál? – kérdi anyám, miközben lenyel egy falatot.
- Jól. – felelem. – De álmos vagyok. – ásítok. Hangosan húzza ki a széket mellettem Young Hak és álmos fejjel beleszürcsöl a kávéjába.
- Jó reggelt. – köszönök neki kedvesen.
- ’Reggelt. – morran. Kérdőn pillantok rá, gyors váltás ez a hangnem a tegnap esti után. Megvonom a vállam és szóba elegyedek Myung Hee-val.
- Hamarosan itt az őszi szünet, igaz?
- Igen. – válaszolok Hak helyett is anyámnak.
- Akkor beiktathatnánk az első együtt töltetendő hétvégénket. – mondja mosolyogva Myung Hee. – Jó lenne egy kis időt együtt tölteni veletek. Átadom a munkát egy pár napra az alelnöknek és elmegyünk a Busan-i nyaralónkba.
Young Hak halkan felhorkan. – Bezzeg rám sose szánsz időt. – szólal meg. – Mikor töltöttünk együtt bármikor is egy délutánt, mint apa és fia? – szegezi a férfinek a kérdést.
- Ne haragudj fiam, tudod, hogy elfoglalt vagyok. De most rád is lesz időm.
- Persze. – mondja cinikusan. – Tuti elveszi minden idődet a kis „hercegnőd”. – mondja merő gúnnyal a hangjában.
- Young Hak! Ne beszélj így Hyerinről. – inti meg. – Most már ő is a családunk tagja, csak úgy, mint Jae Sung. Nem meglepő, ha szeretném a jövendőbeli lányomat megismerni, nem gondolod? – válik hűvössé a hangja.
- Nekem aztán tök mindegy! – pattan fel. – Már megszoktam, hogy sosem számítok ebben a családban. – fordít hátat és elviharzik. Beharapom a számat és nagyot szippantok a levegőből. Felállok az asztaltól és elindulok utána.
- Mindjárt jövök! – jelentem ki és elsietek. – Young Hak! – kiáltok utána.
- Mi van!? – förmed rám, amikor felém fordul.
- Én csak… bocsánat. Sajnálom, hogy miattam nem tudsz annyi időt tölteni apáddal. – pillantok le magam elé.
- Tök mindegy! Nem fecsérlem a drága időm egy ilyen családra, mint ez. Rád meg főleg nem.
Ott hagy és felsiet a lépcsőn. Mikor újra lejön már a táskájával a vállán, megragadom a kezét.
- Ne haragudj, de neked nincsenek véletlenül skizofrén hajlamaid? – mondom gúnyosan. Csak kérdőn néz rám és kirántja a kezemből a karját.
- Miről hadoválsz?
- Tegnap este olyan normális voltál. Ma meg… mintha kicseréltek volna. Nem értelek…
- Nem is akarom, hogy megérts. Én ilyen vagyok. Fogadd el. – mondja és ellép mellőlem. – Vagy ha nem tetszik, akkor ott az ajtó, el lehet menni. – vágódnak hozzám szavai, mint holmi súlyos kövek.