Megint a fojtogató
ammónia szagra riadok fel, és arra, hogy gépek pittyegése veri ki az álmosságot
a szememből. Az egyik oldalamon anya, a másikon Young Hak.
Az autó... neki
ütközött a fáknak. Ezért vagyok itt.
Idegesen simítok
végig a végtagjaimon, de pár lila fonton kívül nem találok semmit. Egy varratot
tapintok ki a halántékomon, de sem géz, semmiféle kötés nincs a fejemen. Gyors
munkát végeztek a dokik, nem mondom. Vagy ennyi ideig aludtam?
Úristen, hányadikát
írunk? És Myung Hee hol van?
Na várjunk csak...
Autóbalesetet szenvedünk, és Young Hak-on egy karcolás sincs!? Mi a fene?
Idegesen ülök fel az
ágyon, mire Hak mocorogni kezd. A feje az ölemben van, csak a hátsóját
támasztja a fehér, kórházi szék.
Gyéren elmosolyodok,
ahogy végig simítok haján, aztán újra végig megyek minden emléken.
Valami nem stimmel.
Jézus, ez a szörnyű
fejfájás. Oda kapom a kezem a forrás helyére, és masszírozni kezdem óvatosan.
Az emlékeim kuszasága össze-vissza vágtat el mellettem, időt sem hagyva, hogy
mindent elraktározzak.
Így már világos.
Emlékezetkiesésem volt. De engem mégis az-az információ izgat, amit megtudtam
Hak-ról és Hyosun-ról.
Szent szar. Ez nagyon
durva. Féltestvérek. És még én agódtam miattunk, pedig nekünk semmilyen
vérkötelékünk nincs...
Álljunk meg egy
pillanatra! Azért vagyok itt, mert leestem a lépcsőről!? Istenem, ne. Csak a
babának ne legyen semmi baja... Már csak ő maradt nekem Young Hak-ból.
Mint lélektelen bábú
meredek magam elé, és tompán hallom, ahogy a doki ecseteli, hogy ment a műtét.
Muszáj volt... el kellett venni tőlem a babát...
Young Hak
érzelemmentes arccal ül mellettem, anyán idegesség látszik. Azóta már Myung Hee
is bejött a kórházba, aki teljesen maga alatt van. Azt mondta, az ő hibája az
egész. Mindketten felrohantak, hogy elkapjanak, de Myung Hee elhibázta. Hak
fogott meg végül, de addigra már a hátam mögötti lépcsőfokon végeztem. Pont úgy
estem, hogy a baba bánta. Bár az orvos azt mondta, ha a hátamra esek, akkor
most talán már bénultan feküdnék az ágyamon.
- Elvégeztük a
vizsgálatokat, de Mr. Park vére nem egyezett a babáéval.
- Tehát nem ő az apa?
- kérdi anya halkan, és mindenki rám néz. Young Hak kitágult szemekkel néz rám,
fájdalom csillog a szemeiben és szánalom.
- Hazudtam nektek. -
felelem, és rándítok egyet a vállamon. - Most már úgyis mindegy, nem?
- Hogy mondhatsz
ilyet? - kérdi Mr. Choi, és egyből a maga elé bámuló fiára kapja a tekintetét.
- Még ha a fiamtól is volt...
- Mi? - kérdi anya,
és a vőlegényére tekint.
- Anya, sajnálom. -
mondom én.
- Bocsáss meg. -
szólal meg Young Hak, és én kitágult szemekkel pillantok felé. Megragadja a
kezem, és a szája elé emeli. Ajkai súrolják bütykeimet, és végül valami meleget
érzek meg rácsöppenni a kézfejemre. - Mindenről én tehetek. - pillant fel.
Elfog a félelem, ahogy sírni látom. Úristen, még sosem láttam könnyeket hullatni.
Még a temetőben is tartotta magát.
Összeszorul a torkom
a látványára, és gondolkodás nélkül előre lendülök, hogy kitépve a kezem ujjai
közül, magamhoz szorítsam. Talán még soha nem láttam ilyen elveszettnek, mint
most.
A feje búbjára nyomok
egy puszit, és simogatom a hátát. Mint egy elveszett kisfiú - zokog a vállamon
- és nekem megszakad a szívem.
Én sikeresen
elfojtom feltörekvő sós cseppjeimet, és őt próbálom nyugtatgatni.
- Nem te tehetsz
róla. - motyogom halkan. - Minden rendben van. Hallod, Young Hak? Nincsen semmi
baj.
Eltol magától és a
homlokomnak dönti a fejét, szemei csukva vannak.
- Mi akkor...
magatokra hagyunk titeket, hogy beszélni tudjatok. - szólal meg halkan Myung
Hee, és anya felkel a székről. Mr. Choi a dokit is kitolja maga előtt, majd
anya távozik utoljára, és becsukja az ajtót maga mögött.
- Úgy sajnálom. Olyan
marha voltam. - jelenik meg ajkain egy savanyú mosoly, és feltárja
lélektükreit. Olvadt csokoládé folyamként csillognak, és én már akkor elveszek.
- Hagytalak elmenni. Hagytalak, mert azt hittem nekem Hyosun mellett a helyem.
Pedig valójában ő... Jézusom, még kimondani is nehéz.
- Nem kell
erőltetned. Tudom. - simítok végig arcán kezeimmel, és végül a füle mellett
markolok bele a barna fürtökbe.
- Szavakba sem lehet
önteni, hogy mennyire szenvedtem. Szükségem lett volna rád, de meggátolt a
büszkeség. Még ekkora hülyét, mint én. Pedig... az én babámat hordtad a szíved
alatt. És én nem tudtam olvasni a jelekből. Miért mondtad, azt, hogy Tae Joo-é?
- kérdi keserűen.
- Hogy ne szánalomból
maradj velem. - motyogom színtelen hangon.
- Soha nem tennék
ilyet. - hunyja le szemeit egy pillanatra. - Boldog lettem volna. Jézusom,
felhőtlenül boldog... Hát nem érted, hogy milyen fontos vagy nekem? - szorítja
meg arcomat nagy kezeivel mindkét oldalról. - Te hoztál ki a fényre. És mikor
elhagytál... teljesen elvesztem.
- Nem akartam, hogy
szenvedj. Én csak... önzően magamat védtem.
- Nem vagy önző. Ne
mondj ilyet. Mindenedet nekem adtad, én pedig csak későn éreztem meg a súlyát.
- De igen, az vagyok
Young Hak. Amint túl közel kerültem a tűzhöz, eltaszítottalak magamtól.
- Mondjuk Tae Joo-t
bevonni övön alúli ütés volt. De azt hittem azért tetted, mert szereted, és
vele akarsz lenni. Ő nem olyan elcseszett ember, mint én. Karácsonykor
boldognak láttalak, és akkor végképp bele törődtem, hogy elveszítettelek.
- Az csak a látszat
volt, Young Hak. Soha nem voltam rosszabbul, mint akkor... De nem akarok bele
menni a részletekbe. Tae Joo nekem csak egy nagyon jó barát. Nevetséges, de
olyan, mintha nem te, hanem ő lenne a bátyám.
- Van benne valami.
- Ő nagyon sokat
jelent nekem, Young Hak. Ezzel meg kell barátkoznod. Ott volt velem, amikor a
legjobban el voltam veszve. Sokkal tartozom neki, nagyon sokkal, amit egy élet
alatt is nehéz visszafizetni.
- Szóval én és Tae
Joo puszi pajtások leszünk. - nyög fel, de azért elneveti magát.
- Örülnék neki.
- Tehát nem taszítasz
el magadtól újra? Azt hittem, hogy a baba miatt ezt fogod tenni...
- Young Hak. Ha te és
én... ha együtt maradunk, akkor annyi gyerekünk lehet, amennyit csak
szeretnénk. - motyogom a szájához közel.
- Velem maradsz? -
meglepődöttség hallatszik ki a hangjából. - Nem mész el?
- Nem. Itt maradok,
veled. - felelem, és mélyen bele nézek szemeibe. Olyan árnyalatát veszi fel a
barnának szemei, amilyennek még soha nem láttam.
- Ó, Hyerin. -
nyalából át kezével, és rátapasztja nedves ajkait az enyémekre. Olyan gyengéden kóstolgatja számat, ahogy eddig még soha. Kiérződik csókjából a kétségbeesés,
az, hogy szüksége van rám. A szívem szétolvad mellkasomban, és amikor újra
összeforr, olyan, mint új korában.
Betör számba
nyelvével is, és egy lágy keringőre hívja az én ízlelő szervemet. Beletúrok még
jobban a hajába, ő pedig nagy karjaival az ágy szélére húz. Amikor elváll
ajkaimtól, és kinyitja szemeit, a boldogság látszik csillogni bennük. Hirtelen
felkap a karjaiba, és úgy szorít magához, majd megpördül velem. Puszikkal lepi
el az arcomat, szorítása egyre csak erősödik a hátamon.
- Ha tehetném, itt és
most a magamévá tennélek. - mormogja a számba, amitől olyan színt vesz fel az
arcom, mint a lenyugvó nap. - De mivel hangosak lennénk, majd megteszem, ha
kijössz a kórházból. - kezd el kuncogni édesen, amitől én is elmosolyodom.
- Inkább kezdjük a
nehezebbel. - szólalok meg pár perc szemezés után. - Be kell adagolnunk a
feljebb valóknak...
- Nyugodj meg. Nekem
ne menne? Nézz rám. Choi Young Hak vagyok, a két lábon járó győzelem.
- Hú, de magabiztos
valaki... - vigyorodom el. - Az én egoista, szeszélyes szerelmem.
- Mondott valamit, Miss
Makacsság? - villantja ki szép fogsorát, amitől úgy érzem, hogy megnyertem a
főnyereményt.
Három napja engedtek
ki a kórházból. Azt hiszem ez a 72 óra áll az első helyen életem legjobb
pillanatai közt.
Myung Hee először
fura szemmel nézte, mint szeretjük egymást Young Hak-kal, de végül belátta,
hogy se engem, se a kicsi fiát nem látta még ilyen felhőtlenül boldognak. Anya
volt a könnyebb eset, ő egy nap után beadta a derekát, sőt már szövögette a
terveket, hogy mikor legyen az esküvőnk megtartva.
Csak nevetni tudok az
egészen, bár mindketten tudjuk Hak-al, hogy ez rohadt korai lenne.
Ő meg aztán... szinte
a tenyerén hordoz, annyira elhalmoz a szeretetével, hogy elhinni is nehéz. A
sok rossz után szinte hihetetlen ez a cseppnyi jó.