You were my Destiny? (30. rész - Keserédes öröm) THE END

Megint a fojtogató ammónia szagra riadok fel, és arra, hogy gépek pittyegése veri ki az álmosságot a szememből. Az egyik oldalamon anya, a másikon Young Hak.

Az autó... neki ütközött a fáknak. Ezért vagyok itt.

Idegesen simítok végig a végtagjaimon, de pár lila fonton kívül nem találok semmit. Egy varratot tapintok ki a halántékomon, de sem géz, semmiféle kötés nincs a fejemen. Gyors munkát végeztek a dokik, nem mondom. Vagy ennyi ideig aludtam?

Úristen, hányadikát írunk? És Myung Hee hol van?

Na várjunk csak... Autóbalesetet szenvedünk, és Young Hak-on egy karcolás sincs!? Mi a fene?

Idegesen ülök fel az ágyon, mire Hak mocorogni kezd. A feje az ölemben van, csak a hátsóját támasztja a fehér, kórházi szék.

Gyéren elmosolyodok, ahogy végig simítok haján, aztán újra végig megyek minden emléken.

Valami nem stimmel.

Jézus, ez a szörnyű fejfájás. Oda kapom a kezem a forrás helyére, és masszírozni kezdem óvatosan. Az emlékeim kuszasága össze-vissza vágtat el mellettem, időt sem hagyva, hogy mindent elraktározzak.

Így már világos. Emlékezetkiesésem volt. De engem mégis az-az információ izgat, amit megtudtam Hak-ról és Hyosun-ról.

Szent szar. Ez nagyon durva. Féltestvérek. És még én agódtam miattunk, pedig nekünk semmilyen vérkötelékünk nincs...

Álljunk meg egy pillanatra! Azért vagyok itt, mert leestem a lépcsőről!? Istenem, ne. Csak a babának ne legyen semmi baja... Már csak ő maradt nekem Young Hak-ból.

Mint lélektelen bábú meredek magam elé, és tompán hallom, ahogy a doki ecseteli, hogy ment a műtét. Muszáj volt... el kellett venni tőlem a babát...

Young Hak érzelemmentes arccal ül mellettem, anyán idegesség látszik. Azóta már Myung Hee is bejött a kórházba, aki teljesen maga alatt van. Azt mondta, az ő hibája az egész. Mindketten felrohantak, hogy elkapjanak, de Myung Hee elhibázta. Hak fogott meg végül, de addigra már a hátam mögötti lépcsőfokon végeztem. Pont úgy estem, hogy a baba bánta. Bár az orvos azt mondta, ha a hátamra esek, akkor most talán már bénultan feküdnék az ágyamon.

- Elvégeztük a vizsgálatokat, de Mr. Park vére nem egyezett a babáéval.

- Tehát nem ő az apa? - kérdi anya halkan, és mindenki rám néz. Young Hak kitágult szemekkel néz rám, fájdalom csillog a szemeiben és szánalom.

- Hazudtam nektek. - felelem, és rándítok egyet a vállamon. - Most már úgyis mindegy, nem?

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdi Mr. Choi, és egyből a maga elé bámuló fiára kapja a tekintetét. - Még ha a fiamtól is volt...

- Mi? - kérdi anya, és a vőlegényére tekint.

- Anya, sajnálom. - mondom én.

- Bocsáss meg. - szólal meg Young Hak, és én kitágult szemekkel pillantok felé. Megragadja a kezem, és a szája elé emeli. Ajkai súrolják bütykeimet, és végül valami meleget érzek meg rácsöppenni a kézfejemre. - Mindenről én tehetek. - pillant fel. Elfog a félelem, ahogy sírni látom. Úristen, még sosem láttam könnyeket hullatni. Még a temetőben is tartotta magát.

Összeszorul a torkom a látványára, és gondolkodás nélkül előre lendülök, hogy kitépve a kezem ujjai közül, magamhoz szorítsam. Talán még soha nem láttam ilyen elveszettnek, mint most.

A feje búbjára nyomok egy puszit, és simogatom a hátát. Mint egy elveszett kisfiú - zokog a vállamon - és nekem megszakad a szívem.

Én sikeresen elfojtom feltörekvő sós cseppjeimet, és őt próbálom nyugtatgatni.

- Nem te tehetsz róla. - motyogom halkan. - Minden rendben van. Hallod, Young Hak? Nincsen semmi baj.

Eltol magától és a homlokomnak dönti a fejét, szemei csukva vannak.

- Mi akkor... magatokra hagyunk titeket, hogy beszélni tudjatok. - szólal meg halkan Myung Hee, és anya felkel a székről. Mr. Choi a dokit is kitolja maga előtt, majd anya távozik utoljára, és becsukja az ajtót maga mögött.

- Úgy sajnálom. Olyan marha voltam. - jelenik meg ajkain egy savanyú mosoly, és feltárja lélektükreit. Olvadt csokoládé folyamként csillognak, és én már akkor elveszek. - Hagytalak elmenni. Hagytalak, mert azt hittem nekem Hyosun mellett a helyem. Pedig valójában ő... Jézusom, még kimondani is nehéz.

- Nem kell erőltetned. Tudom. - simítok végig arcán kezeimmel, és végül a füle mellett markolok bele a barna fürtökbe.

- Szavakba sem lehet önteni, hogy mennyire szenvedtem. Szükségem lett volna rád, de meggátolt a büszkeség. Még ekkora hülyét, mint én. Pedig... az én babámat hordtad a szíved alatt. És én nem tudtam olvasni a jelekből. Miért mondtad, azt, hogy Tae Joo-é? - kérdi keserűen.

- Hogy ne szánalomból maradj velem. - motyogom színtelen hangon.

- Soha nem tennék ilyet. - hunyja le szemeit egy pillanatra. - Boldog lettem volna. Jézusom, felhőtlenül boldog... Hát nem érted, hogy milyen fontos vagy nekem? - szorítja meg arcomat nagy kezeivel mindkét oldalról. - Te hoztál ki a fényre. És mikor elhagytál... teljesen elvesztem.

- Nem akartam, hogy szenvedj. Én csak... önzően magamat védtem.

- Nem vagy önző. Ne mondj ilyet. Mindenedet nekem adtad, én pedig csak későn éreztem meg a súlyát.

- De igen, az vagyok Young Hak. Amint túl közel kerültem a tűzhöz, eltaszítottalak magamtól.

- Mondjuk Tae Joo-t bevonni övön alúli ütés volt. De azt hittem azért tetted, mert szereted, és vele akarsz lenni. Ő nem olyan elcseszett ember, mint én. Karácsonykor boldognak láttalak, és akkor végképp bele törődtem, hogy elveszítettelek.

- Az csak a látszat volt, Young Hak. Soha nem voltam rosszabbul, mint akkor... De nem akarok bele menni a részletekbe. Tae Joo nekem csak egy nagyon jó barát. Nevetséges, de olyan, mintha nem te, hanem ő lenne a bátyám.

- Van benne valami.

- Ő nagyon sokat jelent nekem, Young Hak. Ezzel meg kell barátkoznod. Ott volt velem, amikor a legjobban el voltam veszve. Sokkal tartozom neki, nagyon sokkal, amit egy élet alatt is nehéz visszafizetni.

- Szóval én és Tae Joo puszi pajtások leszünk. - nyög fel, de azért elneveti magát.

- Örülnék neki.

- Tehát nem taszítasz el magadtól újra? Azt hittem, hogy a baba miatt ezt fogod tenni...

- Young Hak. Ha te és én... ha együtt maradunk, akkor annyi gyerekünk lehet, amennyit csak szeretnénk. - motyogom a szájához közel.

- Velem maradsz? - meglepődöttség hallatszik ki a hangjából. - Nem mész el?

- Nem. Itt maradok, veled. - felelem, és mélyen bele nézek szemeibe. Olyan árnyalatát veszi fel a barnának szemei, amilyennek még soha nem láttam.

- Ó, Hyerin. - nyalából át kezével, és rátapasztja nedves ajkait az enyémekre. Olyan gyengéden kóstolgatja számat, ahogy eddig még soha. Kiérződik csókjából a kétségbeesés, az, hogy szüksége van rám. A szívem szétolvad mellkasomban, és amikor újra összeforr, olyan, mint új korában.

Betör számba nyelvével is, és egy lágy keringőre hívja az én ízlelő szervemet. Beletúrok még jobban a hajába, ő pedig nagy karjaival az ágy szélére húz. Amikor elváll ajkaimtól, és kinyitja szemeit, a boldogság látszik csillogni bennük. Hirtelen felkap a karjaiba, és úgy szorít magához, majd megpördül velem. Puszikkal lepi el az arcomat, szorítása egyre csak erősödik a hátamon.

- Ha tehetném, itt és most a magamévá tennélek. - mormogja a számba, amitől olyan színt vesz fel az arcom, mint a lenyugvó nap. - De mivel hangosak lennénk, majd megteszem, ha kijössz a kórházból. - kezd el kuncogni édesen, amitől én is elmosolyodom.

- Inkább kezdjük a nehezebbel. - szólalok meg pár perc szemezés után. - Be kell adagolnunk a feljebb valóknak...

- Nyugodj meg. Nekem ne menne? Nézz rám. Choi Young Hak vagyok, a két lábon járó győzelem.

- Hú, de magabiztos valaki... - vigyorodom el. - Az én egoista, szeszélyes szerelmem.

- Mondott valamit, Miss Makacsság? - villantja ki szép fogsorát, amitől úgy érzem, hogy megnyertem a főnyereményt. 

Három napja engedtek ki a kórházból. Azt hiszem ez a 72 óra áll az első helyen életem legjobb pillanatai közt.

Myung Hee először fura szemmel nézte, mint szeretjük egymást Young Hak-kal, de végül belátta, hogy se engem, se a kicsi fiát nem látta még ilyen felhőtlenül boldognak. Anya volt a könnyebb eset, ő egy nap után beadta a derekát, sőt már szövögette a terveket, hogy mikor legyen az esküvőnk megtartva.

Csak nevetni tudok az egészen, bár mindketten tudjuk Hak-al, hogy ez rohadt korai lenne.

Ő meg aztán... szinte a tenyerén hordoz, annyira elhalmoz a szeretetével, hogy elhinni is nehéz. A sok rossz után szinte hihetetlen ez a cseppnyi jó.