You were my Destiny? (28. rész - Ismerős ismeretlenek)

Puha, vastag takaró öleli át a testemet, és erős karokat érzek a derekam köré feszülni. Hangos szuszogás üti meg a fülem, ahogy fészkelődni kezdek. Kinyitom a szemeim, de nem látok mást, csak sötétséget. Az egyetlen fényforrás felé kapom a fejem, amit az erkélyajtón keresztül beszűrődő holdfény biztosít. A órára pillantok az éjjeliszekrényen, ami negyed négyet mutat.

Nagyokat pislogva próbálok emlékezni rá, miként kerültem ágyba. Kíváncsivá tesz, ki ölel ilyen jóleső gyengédséggel, így a másik oldalra fordítom a fejem.

A levegő bennreked a tüdőmben, ahogy a a gyér fényhez hozzá szokik a szemem, és körvonalazódik előttem egy gyönyörű arc.

Mosolyt csal az arcomra védtelen, nyugodt lénye. Ahogy jobban kutatok valami emlék után, megrohamoznak arcok, képek, hangok.

Újra hasogatni kezd a fejem, de ez fel sem ér ahhoz a fájdalomhoz, amit a szívemben érzek. A tárházam egy iratszekrénye megtöltődött adatokkal. Még mindig nem tudok mindent erről a férfiről, de a töredékek alapján tudom; sőt érzem, hogy nagyon szerettem.

Vagy talán még jelenleg is ezt érzem. Torkom összeszorul, ahogy megérintem puha arcát, könnyeket csal ki belőlem egyetlen rezdülése. Halkan mormog álmában, de érteni azt nem lehet, hogy mit. Egy angyali mosoly kúszik arcára, amitől magam is elvigyorodom.

Nagyot sóhajtok, ahogy gondolatban újra játszom a délután eseményeit. Ahogy megrohamoztak az emlékek. És végre úgy érzem, egy darabot visszaszereztem magamból.

Tudom ki ez a férfi mellettem, és minden idegszálam azért imádkozik, hogy velem maradjon. Érzem, ha elhagy, az a pusztulásomhoz vezet. Szívem nagyot dobban. Úgy érzem, a közelmúltban ez megtörténhetett már.

Könnyek fojtogatják a torkom, de azért még jobban hozzá bújok, és belefúrom fejem vállai közé. Ő álmában a nevemet motyogja, és erősödik rajtam a szorítása.

Sós cseppjeimet kiadva magamból nyom el végül az álom, abban reménykedve, ha újra felébredek, nem kell a kihűlt helyét találnom.

Mocorgásra leszek figyelmes, majd arra, hogy a meleget adó karok lecsúsznak rólam. Azonnal eltűnik az álmosság szikrája is a szememből, és a kéz után nyúlok.

- Ne. - nyögök fel, és kinyitom a szemeimet. Young Hak keserű mosollyal az arcán húzza ki a szorításból a kezeit, és feláll az ágyról. Ijedten ülök fel, és próbálom lerugdosni magamról a takarót. - Young Hak. - suttogom a nevét, de ő csak kinyitja az ajtót, majd utoljára visszatekint rám.

- Sajnálom. - csak ennyit mond, és máris csukódik az ajtó. Bágyadtan bámulok magam elé, és próbálom összeszedni a darabokban heverő szívemet.

Most, hogy itt volt velem, az álom valóságosabb lett, mint eddig bármikor.

Egy nagy házban voltunk, a fiú - Yuu - állt mellettem, akiről már szintén rémlett valami. Sok ember volt még ott, és Ő. Egy lánnyal az oldalán. Keserű ízt éreztem a számban, ahogy láttam őket együtt. Úgy éreztem, a vetélytársam. Úgy éreztem ők egy pár, és én csak kívülállóként szemlélem az eseményeket. Nem a lány, hanem én vagyok a betolakodó.

Elszomorít ez a gondolat, és az álmomat újra meg újra lepörgetve azon kattog az agyam, vajon erre értette-e Young Hak, hogy sajnálja.

Mi másra érthette volna? Mi történt még köztünk?

Erről beszélnem kell Dr. Jones-szal. Talán, ha ő segít, akkor kitölthetjük a fennmaradt réseket. Kell valami összeköttetés az emlékek között, mert így még mindig homályos az egész. Olyan, mint egy puzzle. Néhány darab már össze van rakva, de nagy foltokban hiányoznak darabok, így nem teljes a kép.

Másnap anya látogatóba hívta Tae Joo-t. Nem tudtam, mire számítsak. A lelkiismeretem bőszen ellenkezett az ellen, hogy beszéljek vele. Belső énem utálkozva ingatta a fejét, és úgy bámult rám, mint egy körözött gyilkosra.

Valahogy legbelül éreztem, hogy nem ő az apja a babámnak. Nem tudok rá magyarázatot találni, egyszerűen csak ezt sugallta a Tárházam.

A sminkes asztalom előtt ültem, és a hajamat keféltem ki, ahogy a tükörképemmel szemeztem. Megnőtt a hajam május óta, már beteríti a hátam háromnegyedét. De úgy éreztem, valami más is változott rajtam. Vagy bennem.

Már nem az a lány voltam, mint egykor. Úgy láttam magam, mint egy drogost, aki bűnös mélységekbe merült. Egy piáról leszokó alkoholistát, aki távol tartja magát a kísértéstől.

Furcsa hasonlat, de meg voltam róla győzödve, hogy minden szempontból igaz rám.

Mert nekem Young Hak volt a kábítószerem. Szükségem volt rá, mint a drogra.

Bezzeg ő... neki már van valakije. Nevetséges vagyok...

Tae Joo olyan üzletemberesre vette a figurát, amikor ma felkelt, és felöltözött. Meglazította a nyakkendőjét, ahogy velem szemben ült a bőrfotelben. Anya a balomon, Myung Hee ismét állva. Úgy tűnt, ha ideges, nem bír egy helyben maradni.

- Örülök, hogy ilyen gyorsan ide tudtál jönni, Tae Joo. - mondta Mr. Choi metsző éllel a hangjában, és minden rezdülését elraktározta magában.

- Te kérted, így hát jöttem. - felelte reszelős hangon, és újra rám emelte a tekintetét. Szemeiben megkönnyebbülés és értetlenség csillogott.

- Tudsz Hyerin autóbalesetéről, nemde? - kérdi túlzottan lágy hangon a férfi.

- Igen. Jae Sung értesített aznap róla. - feleli, és most az övé minden figyelme. Nem néz tovább engem.

- A fiam... - ekkor megtorpan Myung Hee, és ő is lazít a nyekkendőjén. - Young Hak azt mondta, hogy téged ment meglátogatni a céghez.

- Igen, az asszisztensem szólt róla, hogy keresett.

- Valami fontosat akart mondani neked. Amit végül a balesetet megelőzően a fiamnak árult el.

- Mi lenne az? - vonja össze kérdőn a szemöldökét, és vékony vonallá préselődik össze a szája. Én közben magam elé révedve harapdálom az ajkamat. Úgy érzem, fölöslegesen teszem ki ezt a férfit ennek a kihallgatósdinak.

- Hyerin terhes. - nyög fel Mr. Choi idegesen.

- Tényleg? - fordul felém, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, ami valódi örömöt mutat, bármily csekélyet is. - Gratulálok.

- Én is neked. - horkant fel Myung Hee. - Mikor akartad elmondani, hogy együtt vagytok?

- Mi? - kérdi a férfi, és elmélyülnek a ráncok a szeme körül. Olyan fiatal... most mégis túl komoly, ez öregíti meg kiegyensúlyozott vonásait. - Mi, együtt? - néz rám, én pedig üveges tekintettel bámulok rá vissza. Bár tudnám, hogy mi a teljes igazság.

- Hyerin azt mondta, tőled van a baba. - szólal meg anyám is halkan. Én kétségbeesetten bámulok az előttem ülő férfira, akinek néhány perc hallgatás után elsimul az arca, és megköszörüli a torkát.

- Igen, tőlem van. - feleli, és Myung Hee-re néz, akinek kitágulnak a szemei, de látszik rajta, hogy megkönnyebbül.

- Miért nem árultátok el? - kérdi anyám fojtott hangon. Ránézek, de ahelyett, hogy sírni látnám, meggyötört arcán a boldogság halvány nyelei látszanak.

- Ez bonyolult. - kulcsolja össze Tae Joo a kezeit, és rám pillant. Tőlem vár valami magyarázatot. De azon kívül, ami felrémlett tegnap, és amit Dr. Jones mesélt róla, még mindig nem tudom ki is ő nekem valójában. Lehet tényleg tőle van a gyerek. De akkor miért csak a Young Hak-kal közös emlékek rémlenek fel?

Lehet, hogy az nagyobb kárt okozott bennem. Talán ezért. Tae Joo-val pedig boldog voltam. Mindig azt mondják, hogy ha minden rendben van, az megszokottá válik, ha valami elromlik, akkor az tűnik csak fel az embernek.

- És mi a tervetek? - kérdi Myung Hee, és leül mellém a kanapéra. - Szeretnétek megtartani a babát?

- Ez Hyerin-nen múlik. - feleli Tae Joo, és ujjait kezdi el tördelni. Kérdőn néz rám, kitágult orrlyukain át szippantja magába az éltető oxigént.   

- Hyerin? - pillant rám Mr. Choi, és megszorítja a kezemet. - Nem számít az iskola, ha azért inogtál meg. Ha szeretnéd megtartani, akkor mi mindenben támogatunk téged.

- Nem tudom. - felelem halkan. - Olyan hírtelen jött minden. Szeretném egyedül átgondolni a dolgokat. És szeretnék Dr. Jones-szal is beszélni a nemrégiben előkerült emlékeimről.

- Azért lettél tegnap rosszul? - kérdi anya, és a másik kezemet ő ragadja meg.

- Igen.

- Mennyit nyertél vissza az emlékezetedből? - válik izgatottá szülőm hangja.

- Nem sokat. Csak töredékeket. Rád - pillantok ekkor Tae Joo-ra - halványan már emlékszem. Aztán... Soo Mint a barátnőmet is láttam... És egy fiút, Ishikawa Yuu-t.

- Ez nagyszerű! - mosolyodik el Mr. Choi. - Rám is emlékszem már?

- Nem... - motyogom halkan. - Amikor épp kezdett minden visszatérni, akkor elájultam.

- Igen. Young Hak vitt fel a szobádba. Annyira magadhoz szorítottad... nem akartad elengedni, szívem. - mondja anya. - Ott maradt veled. Ma reggel ment el.

- Tudom. - sóhajtom. - Szeretem őt. - felelem halkan. - Ezt biztosan tudom.

- Persze, hogy szereted. - mosolyodik el anya. - Hisz a testvéred. Ez természetes.

- Persze... A mostohabátyám.

Tae Joo feljött velem a szobámba, és beszélgetett velem mindenről. Kíváncsi volt, hogy mi mindenre emlékszem. Ahogy vele voltam, a vele kapcsolatos emlékeim is a helyére kezdtek billenni. Talán csak ennyi kell. Ha azokkal vagyok, akiket elfelejtettem, akkor hamarosan a Tárházam újra teljes lesz.

- Jó lenne, ha tényleg emlékeznél. Akkor megbeszélhetném veled a dolgokat. - motyogja, ahogy a képeimet birizgálja a polcokon a falon. - Persze, nehogy félre érts. Számomra nagyon fontos vagy, Hyerin. És ha meg akarod tartani a babát, akkor mindenben segíteni fogok. Sajátomként fogom felnevelni.

- Miért? - lepődök meg. - Nem tőled van?

- Ez... bonyolult. - mosolyodik el keserűen. - Majd mindent megértesz. Akármi is lesz, én elfogadom a döntésed. Szeretnél visszaköltözni hozzám? - kérdi, amint az ágyam felé igyekszik.

Körbe nézek a nagy helyiségen, és valahogy fojtogatónak érzem itt a légkört.

- Az én apartmanom jobban tetszett. - mosolyodik el gyéren. - Nem ilyen nagy, mint ez. Csak két emeletes, de elég tágas egy gyereknek. Vagy kettőnek. Még talán háromnak is. - tárja ki a kezét, ahogy leül az ágyra, én pedig készségesen bújok hozzá. Olyan gyengéden ölel át, hogy megnyugszom. Biztonságban érzem magam a karjai közt.

Itt már nem érhet baj. Se engem, se a picit.

Eldöntöttem. Úgy érzem, nem vagyok képes megtenni.

Megtartom.

És boldog leszek. Még így, hiányzó emlékekkel is. Nem fog meggátolni benne, hogy teljes életet éljek. 

Ezzel a férfival biztos boldog leszek. Nem érzek iránta gyengéd érzelmeket. Még. De ez változhat. És úgy érzem, neki tényleg fontos vagyok. A karjai közt úgy érzem, mintha haza találtam volna.

Nem érzem a sajgó ürességet, a szívem megtépázva bár; de egyben van. És még szeretni képes.