You were my Destiny? (29. rész - Fájdalmas igazság)

Egy hét telt el, és megint költözködésre adtam a fejemet. Pár holmim még anyáék házában van, de a nagy része már át lett hurcolva Tae Joo-hoz.

Furcsa, mert én jelenleg egy ölelésen, és egy kézszorításon többre nem vagyok képes vele szemben. Viszont ő marhára megértő lehet, mert ez nem zavarja.

Ma voltam dokinál. Ma a nőgyógyásznál, tegnap a kontrollra mentem el. A pszichiáterrel is tartom a kapcsolatot, de a múlt heti nagy kirohanás óta az agyam olyan mint egy kietlen sivatag. Hiába öntözik, nem terem ott takarmány. Kéne valami... valami, ami újra felrázza a Tárházam. Nem akarok semmi szarba keveredni, nem hiszem, hogy ez kell hozzá. Szerintem a csapjunk-a-fejére módszer sem válna itt be. Legutóbb elég volt Young Hak... csókja. Hát... több emlékért nem fogom lesmárolni újra a mostohabátyám. Nem hiszem, hogy rajongana az ötletért.

Bár ha jól rémlik, akkor is ő kapott le engem, és nem fordítva. Én csak kezdeményeztem.

Vagy Tae Joo-val kéne intenzív nyálcserét folytatnom? Az segítene?

Ki tudja.

Igazából nagyon dögös pasi. Keresve sem találok még egy ilyen srácot, mint ő. Kedves, okos, gondoskodó, gyengéd és megbízható. Hogy a gazdagságát és a küllemét ne is említsem. Anélkül is főnyeremény.

Ezen tanakodtam, ahogy a Choi villa felé tartottam. Megígértem anyának, hogy leadom a drótot a babával kapcsolatban. A tizedik hétben járok, és úgy tűnik, minden rendben van vele. Szépen fejlődik.

A doki azt mondta, csak a negyedik hónap után lehet a nemét megállapítani. Az még messze van.  És nem is biztos, hogy tudni akarom. Lehet még magamnak is meglepetésnek szánom.

Tae Joo egyik limójával érkeztem a házhoz, ami a távollétem alatt sem változott egy centijében sem. Igazából nem semmi ilyen járművön vitetni a seggemet. Mint valami nagymenő üzletasszony.

Kiléptem a kocsiból, aminek az ajtaját a sofőr tartotta ki, és fellépdeltem a kőlépcső fokain.

Benyitottam a nehéz kétajtós épületbe, és leintettem a komornyikot, aki a kabátomért nyúlt. Felesleges, egy öt percnél tovább úgysem maradok.

Azért a kesztyűimet lehúztam a kezeimről, és felbaktattam a Myung Hee-vel közös szobájukhoz. Mikor nem találtam ott, akkor szóltam az egyik szobalánynak, hogy őt keresem.

- Ó, egy negyed órája ment el. Pár órán belül haza ér. Meg szeretné várni? Vagy szóljak, hogy kereste?

- Nem köszönöm. Myung Hee itt van igaz? - fordulok még hátra, ahogy el indulok le a lépcsőn. Ő mosolyogva bólint, így az utamat a dolgozó szobája felé veszem. Amikor oda érek, akkor kopogni szándékozok, de beszélgetés üti meg a fülemet.

Kíváncsi természetemhez híven pedig csöndben maradok, és rátapasztom a fülem az ajtóra. Tudom, hogy rossz szokás, de már kislány korom óta ezt csinálom. Megrészegített a tudat, hogy olyan információkhoz juthatok ez által, amik titkosak.

- Szóval, miért hívtál ide minket, apa? - Ezer közöl is felismerném ezt a hangot. Young Hak. Egyből bevillan, hogy egy menő sportkocsi állt még a háznál. Szóval akkor az az övé. Jó verda, nem mondom. Még Tae Joo négykerekűjét is veri.

DE várjunk. Minket!?

- Fontos dologról kell veletek beszélnem. Minél előbb. Nehéz erről még magamnak is beszélnem, de muszáj... Ez nem játék. - komorrá válik a hangja.

- Miről van szó? - komolyodik el Young Hak hangja is. Egy nő idegesen köszörüli meg a torkát halkan. Szóval a barátnőjével érkezett. Így már minden világos.

- Tudod, fiam, anyádat Hyosun szülei révén ismertem meg.

- Tényleg? Ezt sosem mesélted.

- Igen. Az ő barátjuk volt, mi pedig egymásba habarodtunk, már első látásra. Nem tudtam róla semmit, de nem érdekelt. Pár hónapon belül elvettem. Most már megértem, hogy miért volt olyan bensőséges és bizalmas viszonyuk a szüleiteknek.

- Jó barátok voltak, ennyi az egész. - kotyogja közbe Hyosun. A hangját hallva, kitágulnak a szemeim. Ő volt az a lány. Az álmomban. Megint hasogatni kezd a fejem. Kezdődik...

- Bár csak ennyi lenne, Hyosun... - motyogja halkan, alig hallom a szavait. - De nem. - nevet fel keserűen. - Tegnap találkoztam anyáddal. És mikor meséltem, hogy együtt vagytok, szinte letámadott. Nem viccelek. Azt mondta, azonnal állítsalak le titeket.

- Miért? - rökönyödik meg a lány hangja.

- Mit mondott neked Soon Ma? - kérdi Young Hak kimért hangon. Ő inkább ideges, mint csüggedt.

- Előbb én kérdezek. Lefeküdtetek? - Myung Hee hangja frusztrált. Olyan, mint a múlt héten, amikor Young Hak itt járt.

- Nem. - feleli Hak. - Egy csóknál több nem történt. De miért fontos ez?

Nagyot dobban a szívem a csók szó hallatára, és érthetetlen okból fájdalmat kelt bennem. 

- Hál' Istennek. - motyogja Mr. Choi. - Amit most elmondok, ez köztünk marad. Jae Sung sem tudhatja meg. Vagy Hyerin. Szépen megbeszélitek a dolgaitokat, és barátokként folytatjátok a kapcsolatotokat.

- Miért is? - kérdi a lány ellenszenves hangon.

- Soon Ma elmesélte, hogy még régen, Hyosun születése előtt hiába próbálkoztak, sosem jött össze a baba. Másfél év után kezdték fel adni a reményt, amikor az orvosuk azt ajánlotta, keressenek fel egy béranyát.

- Ne mond, hogy...

- Ez anyád volt, fiam. Szegény családból származott, az apja molesztálta, és szüksége volt a pénzre, hogy eltünhessen.

- Szóval... - kezdi Young Hak, de végül elhallgat.

- Féltestvérek vagytok. - sóhajt Myung Hee. Nekem kitágulnak a szemeim, és csak bámulok magam elé. Testvérek...

 ~ Érts meg, hogy nem lehet! - gyűlnek könnyek szemembe. Akárhányszor eltaszítom magamtól, olyan, mintha a szívemet tépnék ki. De ez egyszerűen lehetetlen! - Én a húgod vagyok... de hiába győzködöm magam nem megy... Ezért kérlek, tartsd magad távol tőlem. Kérlek ne gyötörj. ~

~ ... az ő szülei és az enyémek már régen kőbe vésték a jövőnket. A mi életünk együtt fogja kezdetét venni, amikor mindketten nagykorúak leszünk, és letesszük eskünket Isten színe előtt. ~

- Az nem lehet! - emeli fel a hangját Hyosun. - Anya mindig azt mondta, hogy egész életemen át gondoskodni fog rólam Young Hak!

- Így igaz. Mert féltestvérek vagytok. Ezt akkor akarták elmondani nektek, amikor nagykorúak lesztek.

- Szóval, akkor nem is volt szó házasságról? - nevet fel gúnyosan Young Hak.

- Mi? Dehogyis. - feleli Myung Hee. - Anyád azért volt olyan gondoskodó Hyosun-nal már kiskora óta, mert próbálta neki is megadni a szeretetét. Még ha nem is tudta sajátjaként nevelni. Nekem pedig nem árulták el. Anyád félt, ha megtudom, el fogom hagyni.

- Bár előbb kiderült volna... - motyogja halkan Young Hak.

- Nem hitték, hogy az évek során egymásba fogtok gabalyodni. Ezért értesített Soon Ma, hogy mi hamarabb véget vessen ennek az egésznek. Nehogy vérfertőződésbe torkolljon.

Pillanatokon belül arra leszek figyelmes, hogy levegő után kapkodok. Újabb emlékképek tódulnak a fejembe, és egyre jobban kezd összeállni minden.

Young Hak a mostohabátyám. Lefeküdtünk... másnap érkezett Hyosun. Emlékszem, hogy milyen féltékeny voltam rá. És arra is, hogy Hak milyen édes volt.

Remegő lábaimmal elbotorkálok ki az előtérbe, és lerogyok a lépcsőre. A kezembe temetem az arcomat, és hagyom, hogy a képek sokasága a helyükre kerüljön.

Tae Joo háza a tó mellett... ahol jelenleg is lakom.

Beleestem a vízbe. Halálosan félek a mély víztől. Young Hak pofán röhögött, mert csak a mellemig ért a víz. Mosolyt csal az arcomra az emlék, de a kínok közepette néhány könnycsepp is kicsordul a szememből. Erőtlenül dőlök a korlátnak, megint kezd elhagyni az erőm. Ágy... ágyra vágyom.

Le kell feküdnöm. Erőt veszek magamon, és felnyomom magam a korlátnak dőlve. Léptek ütik meg a fülem, tudom, hogy Young Hak-ék közelednek. Fel kell... érnem addig az emeletre, míg ide érnek.

Ólomként nehezedik most rám a prémes kabát, így ledobom magamról, és átlépek két lépcsőfokot.

- Hyerin? - hallom meg a nevem az ő szájából. Újabb fokok következnek, és már a felénél járok a lépcsőnek. - Baj van? - hallom közeledni a lépcső felé. Kitágult szemekkel hátra pillantok, így szembesülök Myung Hee értetlen tekintetével, Hyosun gyilkos pillantásával, és az Ő elragadó szempárjával. Egy nagyot nyelek, és próbálok színt vinni a hangomba.

- Le kell... pihennem.

- Rosszul vagy? - indul el felém a lépcsőn.

- Szörnyen fáj a fejem. - lépek egy szinttel feljebb. Ahogy ő közeledik, én úgy menekülök. - Úristen. - kapok a fejemhez. - Nem védekeztünk. - nyögök fel és kinyitom a szemem. Ő kitágult szemekkel néz, akárcsak a többiek. Lecsukódnak a szemeim, és a sötétség ólomként nehezedik rám. Érzem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól, és zuhanok. Az utolsó pillanatban hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja, és érzem, ahogy nagy elemi erővel csapódik a csípőm a kőlépcsőnek.