You were my Destiny? (26. rész - Múlt és Jelen)

A sötétségből az ébrenlét szakított ki nagy erővel, ahogy észleltem a környezetemet, és a fejemet hasogató fájdalmat. Szörnyű kín nyilallt a halántékomba, így összeszorítottam a szememet, és idegesen szedtem a levegőt, hátha elmúlik.

- Nyugodjon meg! - éreztem meg egy vékony kezet rám feszülni, ahogy visszanyom az ágyra, majd a kapálózó karom után nyúl és valami éleset szúr a bőrömbe. Ahogy végre kihúzza azt, zsibbadás fog el. Jól eső, nyugodt érzés. Elnyomja minden érzékemet, úgy érzem, csak lebegek a föld felett...

A nap sugarai gonoszan férkőztek át a redőny résein. Óvatosan kezdtem el nyitogatni a szememet, hogy szokja a váratlan fényt. Ahogy ülőhelyzetbe tornásztam magamat, megláttam anyámat, amint bóbiskolva az egyik széken a falnak veti a hátát.

Lenéztem magamra, és amit láttam, attól összeszorult a torkom. A rémület szorította satuba nyakamat, így az oxigén is a tüdőmben rekedt. Kezemen mély lila foltok jelezték, hogy nem régiben közeli viszonyba kerültem valami kemény felülettel. A fejemhez kaptam, ahogy ismét belenyilallt a fájdalom. Száraz gézt éreztem a koponyám köre feszülni, ami nem engedte, hogy jobban megvizsgáljam a halántékomat. Arcomra siklottak kezeim, így megéreztem milyen sok helyen fáj a hús. Itt is biztos szép foltjaim lehetnek. Behunytam a szememet, és végig simítottam lélektükreim felületén. Erős duzzanat volt mindkettőn; tehát ezért sajogtak annyira ha nyitva voltak. Szám egyik oldalán vastag heg. Felrepedt ez is.

Mi történt velem?

Kétségbeesetten tekintettem magam elé, és próbáltam tapogatózni a fejemben emlékek után. De ahogy egy ponthoz értem, folytonos fejfájás lett úrrá rajtam. Az utolsó emlékem az volt, hogy matek órán ülök, és egy dolgozaton rágódom.

- Kicsim? - hallottam meg szülőm ismerős hangját, mire odakaptam a fejemet. Ettől még nagyobb fájdalom nyilallt belé, így odanyomtam kezemet a forrás helyére. - Hogy érzed magad? - állt fel, és oda lépett hozzám.

- Pocsékul. - nyögtem fel.

- Kérjek fájdalomcsillapítót a nővértől? - markolta meg ujjaimat, ahogy odahúzta a széket mellém.

- Az jól jönne. - motyogtam és az ablak felé fordultam, míg ő kiment a szobából. Nehézkesen, de felkeltem az ágyról. Fájdalom nyilallt a combomba, ahogy mozgásba lendítettem őket. Az ablakhoz érve felhúztam a redőnyt. Kétségbeesetten kaptam a kezem a szám elé. Oda kint havazott. HAVAZOTT.

Májusban mióta hullanak hópelyhek? Meleg, tavaszias időnek kellene lennie. A napnak hét ágra kéne sütnie. Bárányfelhőknek kéne az égen masiroznia.

Rémület lett úrrá rajtam.

Ahogy nyikordult az ajtó, három ember jött be rajta. Egy nővér, anya és persze egy fehér köpenyes orvos.

- Kérem, feküdjön vissza! - szólt rám a nő, majd én szót fogadva lépkedtem vissza az addigra kihűlt ágyhoz.

- Hogy érzi magát? - jött oda mellém az orvos.

- Jól. - feleltem nyugodtan. Azt leszámítva, hogy nem tudom hogy kerültem ide, és mióta vagyok itt.

- Émelyeg még? Feje fáj?

- Szörnyen... - feleltem az igazat.

- Emlékszik, hogy hogy történt a baleset?

- Baleset? - kérdeztem rémülten.

- Doktor úr, azt hiszem... - kezdte anyám, de a férfi félbeszakította.

- Hadd mondja el ő. - pillantott hátra, majd vissza rám.

- Nem emlékszem semmire... - feleltem rémülten.

- Tudja kivel utazott a kocsiban?

- Autóbalesetem volt!?

- Igen. A mostohatestvére, Choi Young Hak vezette a járművet.

- Mostohatestvér? - nevettem fel keserűen, mintha ez csak egy vicc lenne. - Azt hiszem maga téved. Összekever valakivel. Egyke vagyok. A szüleim elváltak.

- Szóval, egyke... - fordult anyám felé, aki idegesen tépkedte a száját. - Hyerin kedves, tudja maga két hétig kómában volt.

- Kóma? - nevetek fel hitetlenül.

- Valóban. És úgy tűnik, a fejsérülése súlyosabb, mint hittük.

- Mennyire? - rökönyödök meg. Felemészt a félelem, hogy netán valamilyen mentális sérülést szenvedtem.

- Ha jól gondolom, a hosszútávú memóriájában történt kiesés.

- Hosszútávú memória? - nyelek egyet.

- Milyen évet írunk, kedves?

- Kétezer-tizenkettőt. - motyogom a bajszom alatt.

- Nem kétséges. - bólogat mindentudóan.

- Mi? - lesz úrrá rajtam a pánik. - Hányadika van? Milyen évszak!? - vékonyodik el a hangom.

- 2013. január 30.-a van. - feleli a nővér. Kitágult szemekkel nézek rá, miközben levegőért kapkodok.

- Az nem lehet! Május van. Tudom. Tegnap még matek órán ültem. Dolgozatot írtam... Ez csak egy rossz vicc, és maguk szórakoznak velem. Magyarázd el nekik, anya. - nézek szülőmre, utolsó mentsvárként.

- Sajnálom, kicsim. - motyogja fojtott hangon.

Ekkor esek darabjaimra véglegesen, és kibuggyannak első könnycseppjeim. A tenyereimbe temetem az arcom, és utat engedek fájdalmamnak. Zavarodottan nyögök fel, egyszerűen semmilyen emlékem nincs az elmúlt nyolc hónapról. Egyszerűen semmi.

Akárhogy próbálok valamit előkaparni a tavalyi évről, egy falba ütközöm. Egy láthatatlan, kemény fátyolba, ami elfed mindent, meggátolja, hogy emlékezhessek. Olyan, mintha egy darabot elraboltak volna a múltamból. Hitetlenül meredek magam elé, ahogy a hajamba túrok idegesen. Ez nevetséges. A az agyam kizárt engem. Saját magammal harcolok.

Tompán hallom az orvos hangját, és anyámét.

- Pár napig még megfigyelés alatt tartjuk, de ha minden rendben, akkor haza mehet. Természetesen hetente kell jönnie kontrollra. Egy pszichiátert is rendelek ki mellé, aki segíthet az emlékezetvesztésén. - fátyolos tekintettel néztem fel a két felnőttre, ahogy egymással szemben állnak. Anyámon idegesség jelei látszanak, míg a dokin színtiszta nyugalom, és önbizalom.

Honnan veszi? Honnan tudja, hogy visszatérnek az emlékeim? Mi van, ha soha nem kapom vissza őket? Ha örökre üres marad a tárházam egy része, és fogalmam sincs, hogy mit hiányoljak, mert egyszerűen nem emlékszem rá!?

- De ha kérhetem, ne izgassák fel. Az csak ronthat a helyzeten.

- Doktor úr, de tudja-

- Nyugalom, kedves. - rakja a vállára a kezét. - A vőlegénye nem gond. De több embert ne engedjenek a közelébe. Tartsák távol mindentől ami a régi emlékei része. Legalábbis egyenlőre. Apránként kell haladnunk a gyógyulás felé. Előbb meg kell tanulnunk járni, hogy futhassunk.

- Rendben. Mindent megteszek, hogy Hyerin mi hamarabb önmaga legyen. - pillant a szeme sarkából rám.

- Lenne, még valami, kedves. De ezt négyszemközt szeretném közölni. - hívja félre az orvos anyám, addig a nővér ellenőrzi az infúziót. Hiába próbálok fülelni, nem hallok semmit a beszélgetésből. Csak anyám ijedt arcát látva tudom: valami nagy baj van.

Egy hét telt el. Egy óriási házban lakok. Fogalmam sincs, hogy a régi Hyerin szerette-e ezt a helyet. Ezt a luxust.

Valahogy úgy érzem, minden bizonnyal nem volt ínyére.

A pszichiáter - Dr. Jones, egy ismert amerikai szakorvos - foglalkozott velem. Az állítólagos még-nem-mostohaapám nem aprózta el a dolgokat. De azt már az első pár napban tapasztaltam, hogy jó ember.

A doki naponta járt hozzám beszélgetésekre. Igen. Ő járt hozzám. Mondtam már, hogy Myung Hee mennyire szórja a pénzt?

Hát nem semmi egy pali, az már holt biztos.

Amit jelenleg tudok: Szöulban lakom. Van anyámnak egy vőlegénye, Choi Myung Hee. Öt hónappal ezelőtt kaptam Mr. Choi mellé egy dögös - nem viccelek, ilyen jó pasikat be kéne tiltani - mostohatestvért. A neve Young Hak, és nem él velünk. Sajnos. Pedig szívesen legeltetném rajta a szememet...

Egy koedukált újgazdag ficsúrokkal és fruskákkal teli suliba jártam, ahol állítólag van egy barátnőm, Soo Min. De ő nem pénzes. Aztán elvileg két hónapja egy lánysuliba igazoltam át. Kitudja, mi célból.

Na aztán, hogy bonyolítsuk a helyzetet, mivel már Szöulban lakom, nincs barátom. Nincs Woohyun, már lassan egy éve nincs. Na ezt fel kell dolgozni.

Aztán Mr. Choi üzlettársának a fia, Tae Joo szintén jó cimborám. Elvileg rám is hajtott. Amit én nem elleneztem. Bár a képe alapján - amit a doki adott - nem is csodálom. Újabb betiltani való ember.

Nem is értem hogy sikerült ilyen jó pasikat elfelejtenem. Óltári nagy hülye vagyok. Elcseszett az egész, úgy, ahogy van.

Éreztétek már, hogy az élet, amit éltek ismeretlen számotokra? Hogy kívülállók vagytok a saját testetekben?

Na én már éreztem. Ekkora pofont még sosem adott az élet.

Az egy hetes kontroll időpontja van ma. Bár ne is keltem volna ki ma az ágyamból. Sokkal jobb lett volna...

- Asszonyom. - szólította meg anyát az orvos. - Megérkeztek az eredmények.

- Milyenek lettek? Valami baj van? - kérdezte anya. Felnéztem az őszülő férfire, aki egy lapott tartott a kezében.

- Szerintem ez csak öröm hír lehet. - mosolyodik el biztatóan, ahogy rám pillant. - A lánya két hónapos terhes.

- Azt hittem, Dr. Park csak viccelt...

- A kolléga mondta már? - kérdezte a fehér köpenyes, és megigazította a szemüvegét az orrán.

- Igen... még amikor itt voltunk megfigyelésen.

- Nem lehetek terhes. - nevetem el magam kétségbeesetten. - Tizennyolc vagyok.

Anya idegesen pillant rám, és úgy érzem, jobb ha meg sem szólalok.

- Tudják ki az apa?

- Higgye el, ha tudnám, hogy ki az, akkor már megkerestem volna. De Hyerin-nek emlékezetkiesése van. És ez csak nehezíti a helyzetet.

- Volt mostanában párkapcsolata?

- Együtt élt a család egyik baráttal, de ő szólt volna, ha... - ekkor elhallgat.

- Értem. Körülbelül a kilencedik hétben járhat Hyerin. Még további két hét áll a rendelkezésükre, hogy megbeszéljék, megtartják-e a babát. Tudja, abortuszt a tizenkettedik hétig etikus elvégezni. De ebből egy hetet le kell számolni, mert a beavatkozást megelőzően vizsgálatokat kell végezni, ami napokba telik.

- Rendben. - mondta reszelős hangon anyám, és idegesen kapta felém a tekintetét.

Én csak megsemmisülten ültem a helyemen, és próbáltam kizárni a külvilágot. Kizárni mindent, és felébredni ebből a rémálomból. 

Mert más nem lehet, igaz? Csak egy rossz álom. Ugye!?

Összébb húztam magamon a prémes kabátom, és megigazítottam a fejemen a sapkám. A szemembe lógott néhány tincs a frufrumból, amit a fejfedőm alá gyűrtem.

Ólmos léptekkel igyekeztem az irodaház ajtaja felé. A csizmám cuppogott a latyakban, de mit sem törődve vele, róttam tovább a métereket.

Ahogy végre a meleg épület falai közé kerültem, lehúztam a fejemről a kötött holmit. Odacsoszogtam a recepciós pulthoz, és egy álmosollyal ránéztem a barna hajú, hivatalos ruházatú lányra.

- Park Tae Joo-t keresem.

- Van időpontja? - néz rám kételkedően.

- Mondja meg, hogy Kim Hyerin keresi. Higgye el, fogadni fog. - pillantok el mellette a liftek felé.

- Igen. - motyogja sértetten, és követi az utasításaimat.

Türelmetlenül kopogtatok a körmeimmel a faburkolatú pulton. Szinkronban topogok a mészkő padlózaton a lábammal.

A recepciós megelégeli amit csinálok, és idegesen megköszörüli a torkát.

- Ó, bocsánat. - mosolyodom el gúnyosan. - Már észre sem veszem, hogy mit csinálok.

Két percen belül néz csak rám a lány, és akkor is egy önelégült mosollyal az arcán.

- Mr. Park irodán kívül van. Egy üzleti megbeszélésen van.

- Értem. - fújok egyet. - Akkor kérem, értesítse, hogy kerestem. Mondja, meg hogy nagyon fontos dologról kell beszélnem vele.

- Átadom. - feleli félvállról, én pedig idegesen szűkítem össze a szemeimet. Még ekkora dölyfös, egocentrikus nőt!

Megáll az eszem.

Feszülten legyintek felé, és megfordulok, hogy haza menjek. Alig teszek meg pár lépést, arra leszek figyelmes, hogy valakinek a száját a nevem hagyta el. Szinte ég az arcom, ahogy megfordulok.

Már arc párosítása nélkül is tudtam, hogy ki az.

Ki másnak lehetne ilyen mély, csábító hangja, mint Neki?

Nagy léptekkel szeli át az előcsarnokot, figyelmen kívül hagyva a recepciós szemrebegtetős köszöntését.

- Hyerin. - áll meg előttem pár méterre. - Mit keresel itt? - mér végig, és elmélyülnek a ráncok a szeme körül.

- Tae Joo-t kerestem.

Egy pillanatra még jobban összeszalad a szemöldöke, de vesz egy nagy levegőt és egy műmosolyt varázsol az arcára.

- Ő nincs itt. Tudok segíteni?

- Nem hiszem. Ez csak rám, és Tae Joo-ra tartozik.

- Szóval már többes számban beszélsz magatokról? Nincs te és ő, csak ti? - motyogja fojtott hangon, és a szemei elmélyülnek. Lágy hangjában fenyegetést érzek.

- Mint mondtam, nem tartozik rád. - felelem, és hátat fordítok neki. De ő hosszú lábaival pillanatokon belül előttem terem.

- Legalább azt engedd meg, hogy haza vigyelek. Hideg van, a kocsim be van fűtve. Indulásra kész.

- Mit akarsz valójában? - kérdem összeszűkített szemekkel.

- Nincsenek hátsó szándékaim. - mondja hidegen. - Csak törődöm veled. Ennyi az egész.

- Hát legyen. Jól jönne egy fuvar.

- Lekötelezel. - feleli cinikusan, és elindul ki az épületből. Kitartja nekem az ajtót, majd követem a négykerekűje felé.

Olyan furcsa ez a rideg légkör közöttünk. De ezt együtt idéztük elő. Bár inkább rajta múlt a jövőnk. Egy szavába került volna, és sutba dobom a büszkeségem. Érte megtettem volna.

- Hogy vagy? - kérdi végül, ahogy kinyitja nekem az ajtót.

- Az igazat akarod hallani? - kérdem fátyolos tekintettel. Ő nyel egyet, és becsapja az ajtót, majd megkerüli a járművet és a vezető ülésre mászik be.

- Ha az nagyon durva, akkor inkább hazudj. Hazudj, hogy megnyugodhassak. - feleli halkan, és beindítja a motort, majd a kormányra helyezi a kezeit, és rám pillant.

- Jól. Sőt, pompásan. - válaszolom megjátszott örömmel a hangomban, de ez hamar alább hagy.

- Nem volt túl meggyőző. - néz az útra, és kikanyarodik a parkoló helyről.

- Mit vársz tőlem, Young Hak? Ez a helyzet még nekem is nevetséges.

- Nevetséges? - nevet fel keserűen. - Nem én zártalak ki az életemből, Hyerin. Esélyt sem adtál arra, hogy rendbe hozzam a dolgokat.

- Nem próbálkoztál eléggé. - felelem fojtott hangon. A piros lámpánál rám pillant a szeme sarkából.

- Mért, mit kellett volna tennem? Mivel érhettem volna el, hogy ne taszíts el magadtól? - mondja egyre idegesebben.

- Hogy szeretsz. - felelem egyszerűen, és érzem, hogy a még el nem hullajtott könnyek égetik a szememet, marják torkomat.

Újra elindul az autóval, és pár percig csendben utazunk.

- Én szerettelek. - feleli végül. - Csak Te nem hagytad, hogy szeresselek.

- Pont ez az. - motyogom halkan.

Ekkor kérdőn rám pillant, miközben az országútra kikanyarodik.

- Csak szerettél. Aztán ahogy megjelent Hyosun, én már nem léteztem többé.

- Ugye csak viccelsz? - szemeiben félelem tükröződik. Régen láttam ilyen védtelennek. Utoljára még a temetőben. Ilyenkor lehull a rideg maszk, és olyan gyengének tűnik, mint akármelyik ember. Akárcsak én. - Már az odautazását követően leszögeztem, hogy ő csak egy barát.

- Ha csak egy barát, akkor miért vagy most vele? - kérdem színtelen hangon, és nem nézek rá. Félek, ha a tekintetünk találkozik, tényleg teljesen összetörök.

- Ez bonyolult. - feleli halkan.

- Úgy látom, szereted ezt a szót. Régen én merítettem ki neked a bonyolult fogalmát. Most pedig Hyosun. Egy újabb játékszer a listán? - mosolyodom el keserűen, mire ő oldalt lefékez a kocsival.

Pár percig csak magunk elé révedve ülünk az ülésekben, aztán végül Young Hak kikapcsolja a biztonsági övét. Kérdőn pillantok fel rá, mire egyből megakad a szemem fénylő szemein. Fájdalom, tehetetlenség és düh csillog benne. Mint egy vadorzónak, megvillan a szeme, ahogy idegesen a számba harapok.

Idegesen a hajába túr, és szagatott légzéssel mered rám.

- Sosem voltál a játékszerem. Te voltál az első normális kapcsolatom. Te voltál mindenben az első nekem, Hyerin. - hajol közelebb, hogy rövidítse a távolságot közöttünk. Egy pillanatra megbódít férfias parfüme, és a jól ismert, utánozhatatlan Young Hak illat. - Senkinek sem engedtem, hogy megismerjen. Te láthattad a gyenge oldalamat is. Senkivel nem aludtam még egy ágyban. Soha egy lánnyal sem voltam olyan gyengéd, mint veled az együttlétünkkor. Egyszer sem hagyta el a számat a Szeretlek szó, mert a többiek csak a szükségleteim kielégítésére voltak jók. Egy lányért sem kellet annyira harcolnom mint érted, hogy az enyém legyél. Senkiért nem sírtam még. Mindezt veled tapasztaltam meg. Csak veled. Nem érted, hogy csak te léteztél számomra? - szemei olvadt csokoládé folyamként csillognak. Rémülten észlelem, hogy könnyes a szeme. Miattam. - Sőt - túr bele újra a hajába frusztráltan - még mindig csak te létezel. Te vagy nekem a minden, Hyerin. Nélküled üres az életem. Csak egy lélektelen test vagyok.

Akárcsak én. Mintha magamat hallanám. Újra fojtogatni kezdenek a könnyeim. Elfordulok tőle, és veszek egy mély lélegzetet. Most ha megadom magam, akkor csak én sérülhetek...

- Ha ez mind igaz, akkor miért vagy Vele? - kérdem újra, ahogy ránézek. Kicsatolom az övem, hogy jobban felé tudjak fordulni.

- Mondtam, hogy ez bonyolult! Kérlek érts meg. Veled akarok lenni. Csak Veled. De nem tehetem.

- Mért nem?

- Anya... ígérete miatt. - feleli végül.

- Mit ígért anyukád? - nézek rá, de ahogy meglátom a fájdalom jeleit az arcára, minden összeáll.

Aznap, amikor kihallgattam őket... nem csoda, hogy Myung Hee nem tudott a dologról. Hyosun jól mondta. A szülei megegyeztek. Young Hak anyja az ővéivel.

- Ezért vagy vele? Mert anyukád ígérte meg Hyosun szüleinek? - kérdem és megremeg a szám. - Ez nevetséges! - szólalok fel hangosan, mire rám kapja szemeit. - Anyukád meghalt. Már tíz éve. És te egy olyan ember miatt vagy Hyosun-nal, aki már rég halott. Nem vagy normális!

- Ezt te nem értheted. - keményedik meg az arca, és a szemei sötét kávészínt vesznek fel.

- Mért ne érthetném? Nekem apám nem volt! De akármit ígért volna, én szarnék rá. Nekem fontosabb lennél te. De mások vagyunk. Te a kötelességet helyezed az érzelmek elé. Hyosun jól mondta. Ha a jövőd útjában állnék, akkor gondolkodás nélkül taposnál el.

- Ez nem igaz. - szűkíti össze a szemeit.

- Dehogynem. Mélyen, legbelül te is tudod. Ezért vagy most Hyosun-nal. De tudod mit? Megérdemlitek egymást. - idegesen fordul el tőlem, és beindítja a kocsit, majd újra az országútra hajt. Fél kézzel újra becsatolja az övét, és az útra szegezi a szemeit.

- Megváltoztál. - nyög fel keserűen.

- Igen, más lettem. Ezt magadnak köszönheted. Megkeserített a játszadozásod. - motyogom halkan.

- Hagyd ezt abba, Hyerin. Kérlek. Vagy olyat teszek, amit később megbánok. - néz rám fenyegetően a szeme sarkából.

- Meg akarsz ütni? - kérdem és egy gúnyos mosoly ül ki az arcomra. - Hát csak rajta. Nincs deja vu-je, Mr. Choi? Mert nekem ismerős ez a beszélgetés.

- Fejezd be. - mondja és lehunyja egy pillanatra a szemeit.

- Régen sem tartott vissza, hogy lány vagyok. Akkor most mért lenne ez fontos?

Idegesen kap az öve után, hogy lazítson rajta, de nem kapcsolja ki. Úgy néz rám, mint holmi vad a zsákmányra. Az arca gyorsan lendül felém, és még mielőtt cselekedhetnék az ajka már az enyémen van.

Fájdalmas gyönyör ez, ahogy megérzem édes párnáit a sajátomon. Türelmetlenül feszíti szét nyelvével az ajkaimat, és szenvedélyes táncban forrnak össze izmaink.

Kétségbeesetten kapok a nyaka után, és beletúrok ujjaimmal gesztenyebarna tincseibe. Intenzív csókcsatánkat a felismerésem töri meg.

Nem tehetem.

- Hyerin... - kapna újra ajkaim után, de én eltolom magamtól.

- Nem lehet. - mondom fojtott hangon. - Te Hyosun-nal vagy.

- Nem számít. Csak Te számítasz.

- Ha csak én számítanék, akkor már rég nem vele Lennél.

- Ott folytatod, abból abbahagytuk? - kérdi összeráncolt szemöldökkel. - A tűzzel játszol.

Tudom jól, mondom magamban. Ekkor olyan szavak hagyják el a számat, amiket nem gondolok át tisztán.

- Terhes vagyok. - bököm ki e két szót, amitől úgy érzem, megkönnyebbültem. De pillanatokon belül rettegés fog el, mikor rájövök mit kotyogtam ki.

- Mi? - kérdi halkan. - Te az én-

- Nehogy bármibe ringasd magad! - jut eszembe a megoldás, és egy pillanatra az útra nézek, hogy erőt gyűjtsek. Ahogy haladunk előre a kocsival, veszem csak észre, hogy már percek óta úgy vezetett Young Hak, hogy nem az útra figyelt. Bajunk is lehetett volna belőle.

Magabiztosan nézek meggyötört arcába, és még egyet rugok belé.

- Tae Joo az apa.

Ahogy a szemei kitágulnak, párhuzamosan kapom az útra a fejem, amint megüti a fülem a hangos fékcsikorgás. Young Hak is így tesz, de már késő, hogy elkerüljük a másik kocsival az ütközést. Az utolsó pillanatban Young Hak oldalra kapja a kormányt, ennek köszönhetően oldalasan súroljuk a másik járművet, ami kibillenti a miénket az egyensúlyából. Rémülten kapok a biztonsági övem után, de időm már nincs, hogy bekapcsoljam, mert az autó súlyos elemi erővel fordul egyet a tengelye körül és a fáknak csapódik.