You were my Destiny? (25 rész - A Halál szele)

Új iskola, új otthon, új élet. Megint.

Két hónapja lakom Tae Joo-nál. Kettő gyötrelmes hónapja, amióta próbálok fátylat borítani a múltamra. A közös emlékeimre, Vele...

Nem telik el úgy nap, hogy nem gondolnék bele, mi lett volna, ha ott maradok. Mit tehettem volna, hogy megtartsam. Mit hibáztam el, hogy végül olyan könnyen elveszítettem. Miért nem álltam lábra, és néztem szembe a problémákkal!?
Miért voltam ilyen gyáva? Mért hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül az irányítás? Miért, miért!?

Ez az egy szó visszhangzik a fejemben, akár hányszor csak magamra maradok a gondolataimmal. Ezért próbálok minél több programot szervezni magamnak, hogy ne tudjanak az emlékek utat törni maguknak, hogy ne tudjam önmagamat marcangolni. Mert ezt csinálom. Az önvád nem hoz rendbe semmit, én mégis ezt teszem.

Tae Joo megértő társ. Hetente csak pár napot töltött itthon, így nem mindig tudtam megtalálni a bajaimmal, de ha mégis; akkor mindent egyből rázúdítottam. És ő nem bánta. Nem taszított el magától. Ő pátyolgatta meggyötört lelkemet, darabokban heverő szívemet.

Olyan volt, mint egy igazi báty. Nem olyan, mint Ő, hanem mint egy valódi testvér.

Az iskola olyan, mint akármelyik másik. Annyi különbséggel, hogy ez az intézmény nem koedukált. De engem ez egy cseppet sem zavart. Sőt, ezért választottam ezt a sulit.
Bár nehéz felzárkózni a többiekhez, mivel nem a legjobb ötlet az év közepén iskolát váltani. De ha hajt a szükség, akkor semmi sem érdekli az embert...

Minden héten haza járok. A szombati napot ott töltöm, aztán este Tae Joo haza fuvaroz. Már hetek óta az a gondolat motoszkál bennem, hogy nekem is kéne szereznem jogsit. Hogy ne kelljen fuvarra szorulnom. Úgy tényleg független lehetnék mindenkitől...

Anya akárhány alkalommal látogatást teszek, úgy szorít magához, mintha évek óta nem tehette volna ezt. Myung Hee is mindig terített asztallal vár, és kikérdez a fejleményekről. Csak mi négyen tudjuk, hogy valójában miért mentem el. Én, Tae Joo, Mr. Choi és persze Ő...

Még szavak nélkül is tudtuk, hogy semelyikünk nem fogja elárulni anyának. Jobb, ha nem tudja. Jobb, ha abban a tudatban él, mi testvérekként szerettük egymást.

Már körülbelül egy hónapja nem láttam az exszerelmemet, mert elköltözött. Ezt Myung Hee árulta el. Azt mondta, magántanulóként fejezi be az iskolát, mert feleslegesnek tartja, hogy bejárjon. Helyette a vállalatnál tevékenykedik, és azon van, hogy minél hamarabb átvehesse az üzletet az apjától.

Hyosun jól mondta. Én nem tartozom az ő világukba. Túl mások a nézeteink. És lássunk csodát! Eltűntem mellőle, de ettől függetlenül még nem tört össze a világa. Még meg sem rengett. Semmi.

Úgy élt, mintha soha nem léteztem volna. Úgy érzem, ez így is van rendjén. Én is azon vagyok, hogy minél előbb elfelejtsem. Csak én nekem ez nehezebben megy. Én nem vagyok egy érzéketlen, rideg újgazdag ficsúr. Én, én vagyok. A magam naiv hitével, vagy törékeny lelki világával. Ezen változtatni nem tudok.

Jobb, hogy még idejében véget vetettünk a dolgoknak. Mert ha ez így maradt volna, és tegyük fel, együtt maradunk, ez a világ eltipor. Jól megrág, és kiköp a süllyesztőbe.

De az igazság az, hogy féltékeny voltam arra a dögre. Mert én nem tudok olyan erős lenni, mint ő. És így nincs semmi keresnivalóm Young Hak mellett. Nem tartozhatok hozzá. De ő igen. Ő megszerezheti magának, sőt meg is tarthatja.

Elmosódott tekintettel néztem le magam elé, és megkapaszkodtam a kanapé karfájában. Már hetek óta sikerült kizárnom Hak emlékeit. De egy pillanatra megingott a védőfalam, és minden összedőlni látszott. Idegesen túrtam a hajamba, és próbáltam lenyugtatni remegő végtagjaimat. A benti levegő fojtogatott. Nehéz lépteimmel elbotorkáltam a teraszig, és kinyitottam a faburkolatú ajtót. Kiléptem a hideg kőre meztelen lábaimmal, és ahogy automatikusan becsukódott a széltől a bejárat, összeroskadva döntöttem a hátam a falapnak.

Nagy kortyokban nyeldestem a hideg levegőt, miközben figyeltem, ahogy lefelé hullanak a hópelyhek. Januárt írtunk.

Erre a tényre felkaptam a fejemet, és odamerészkedve a tornác végéhez, belemarkoltam a hideg csapadékba.

Karácsony. Furcsa, rideg, mint soha máskor. Máskor ha erre az ünnepre került sor, anya vett egy kisebb fát, amit én feldíszítettem. Ő bevásárolt, én pedig elkészítettem a vacsorát. Addig ő a süteményekkel foglalatoskodott. De szép is volt akkor még ez az ünnep. Nyugodt, tiszta.

De idén...

Myung Hee és anya mindent előkészített. Egy hatalmas fa állt a nappaliból nyíló teraszon. Szülőm nevetve azt magyarázta, hogy nem fért be a házba. De én csak a természetellenesen magasra nőtt fát kémleltem. Olyan... szokatlan volt. Alatta ajándékok halmaza, minden egy címkével, hogy kié. Régen ez sem így volt. Nem volt sok pénzünk, így egy kisebb csomaggal leptük meg a másikat. Két ajándékdoboz volt akkor. És az sem a fa alatt. Eldugva jól a szobánkban.

Az ebédlő asztal csak úgy roskadozott a finomabbnál finomabb ételektől. Minden más...

Főként az, hogy én Tae Jooval érkeztem. Ő még otthon átadta az ajándékát, ami egy jelentkezési lap volt. A jogosítvány megszerzésének módja letudva.

Én egy sálat adtam neki, amit még a szabad időmben kötöttem. Sosem voltam a nagy ajándékok kedvelője. Ezért is kaptam azt amit, lakótársamtól. Mert tudja milyen vagyok.

Ő tudja...

Mr. Choi-tól egy piciny dobozka várt a fa alatt. Ami egy kulcsot rejtett. Autó.

Még soha nem kaptam ekkora ajándékot.

Anya egy síbérlettel lepett meg, mivel mondtam, hogy a szünet alatt nagyon nincs mit csinálnom. És az csak rossz. Elég időt hagyok magamnak, hogy a múlton rágódjak.

Ekkor toppant be a fiatalabb Choi. Egy ribanccal az oldalán. Mert én magamban már csak így emlegetem.

Megvártam míg köszönnek anyáéknak, addig összeroskadva néztem magam elé. Tae Joo biztatóan megszorította a kézfejemet, amikor Young Hak-nál sorra kerültem. Anélkül, hogy ránéztem volna, két puszit adtam neki, és átöleltem. A szívemet a kín szorongatta, de megtettem. Ahogy Hyosunt üdvözöltem az undor kapott el. Majd ahogy elengedtem, a hányinger. Kikerültem a párocskát, és elszaladtam a vécére. Hallottam Tae Joo ismerős lépteit, ahogy megállt az ajtó túloldalán.

- Minden rendben? - kérdezte feszülten.

- Hmph. - nyögtem fel, ahogy kiadtam magamból a vacsorát, amit nemrégiben elfogyasztottam. Remegő kezekkel nyúltam egy törülköző után, majd feltornásztam magam és a csap alá hajoltam, hogy megtisztítsam az arcom. Aztán felegyenesedtem, és megtörölgettem a szám körül a bőrt. Egy falfehér arcú Hyerin nézett vissza rám, akinek a sok rosszullét miatt már kezdett beesni az arca. Szám kicserepesedett, szemeim alatt fekete karikák árulkodtak az álmatlan éjszakáimról. Nagyot sóhajtottam, és kiléptem a helyiségből.

- Haza menjünk? - kérdezte, ahogy belekaroltam.

- Kérlek. - leheltem felé. Gyorsan elköszöntünk anyáéktól, és tovább is álltunk. Haza mentünk.

Lassan már kezdtem hozzá szokni az ilyen esetekhez. A sok idegeskedés, és főként a rohamoknak köszönhetően szilárd ételből nem maradt meg bennem szinte semmi.

Nyugtatókon és hangulatjavítókon éltem. Muszáj volt újra szednem. Hetente jártam Cho doktorhoz beszélgetésekre. A válás óta nem kellett agyturkászhoz járnom. De most újra felütötte a fejét a baj.

Fáradtan dőltem vissza a kőre, ahogy hagytam a kezemben elolvadjon a fagyos csapadék.

Élőhalottnak éreztem magam. Éltem, de mégsem. Lézengtem, és próbáltam ember maradni. Az érzelmeim elhagytam valahol, és egy üres, rideg testté váltam.

Úgy éreztem az én hibám. Nem voltam elég jó Young Hak-nak. Nem voltam elég szép, elég vékony, eléggé NŐ.

Ezért is kellett járnom kezelésekre. Ha ettem valamit és a rosszullét nem tolta vissza a torkomon, akkor megtettem én.

Sose hittem, hogy ilyen betegséggel fogok küszködni. Azt hittem ez csak másokkal fordulhat elő. Hisz én mindig meg voltam elégedve magammal. Sosem érdekelt mások véleménye.

Negyvennyolc kilóra lefogytam. Ami a magasságomat is számításba véve - 167 cm - semmi volt. Csak csont és bőr voltam. Minden ruhám leesett rólam.

Egy hete már folyadékként kapom az ételt. Egy nővérkét helyeztek ki mellém, aki a nap 16 órájában itt van velem. Hogy figyeljen. Ha a vécé felé venném az irányt, hogy lenyúljak a torkomon, akkor leállít. Mert magamat már nem tudom. Olyan rutinosan teszem, mintha mindig is ezt csináltam volna.

Muszáj tenniük valamit. Mert előtte napokig csak folyadékon éltem. Nem bírtam lenyelni egy falatot sem a torkomon. Ha így folytatom, kórházba fogok kerülni.

De egyszerűen nem érdekelt. Nem rémített meg a tudat, hogy az életemmel játszok.

Másnap fáradtan keltem ki az ágyból, a nővér ébresztgetésére.

- Tae Joo úrfi már elment. - mosolygott rám kedvesen a harminc év körüli nő. Tényleg kedves volt. Törődött velem. Nem csak felügyelt rám, hanem beszélgetett is velem.

Mindent elmondtam neki. Nem is értettem, hogy bízhatok meg ennyire egy idegenben. Még Soo Min-nek sem mondtam el mindent. Tényleg, már több mint egy hete nem láttam. Ideje volt meglátogatni.

- Ra Ra, délután elmehetünk a barátnőmhöz? - kérdeztem, ahogy kikászálódtam a meleg takaró alól.

- Ha elég erősnek érzi magát hozzá, akkor természetesen. Parancsoljon, a turmixa. - nyújtott felém egy poharat, szívószállal. - A mai reggeli zabpehely, természetesen tejjel. Mellé narancs dzsúz. Jó étvágyat. - ment át a konyhába. Furcsa volt folyékony állapotba kapni az ételeket. De nem volt rossz. Ugyanolyan íze volt, mintha szilárd formában ettem volna. Ahogy beleittam a reggelimbe, letelepedtem a laptopom elé, amit azonmód felnyitottam. Az e-mailemen a spam üzenetek mellett a napi házi feladat várt.

Ja igen... Amióta ennyire összezuhantam ki lettem íratva az iskolából. A tanárok mailen keresztül adták át a tananyagot, hogyha visszamegyek, ne legyek lemaradva. Eleinte fel volt az igazgató háborodva, hogy egy hónap után egyből kiiratkozom, de miután anya és a doki beszélt vele, mélyen elhallgatott.

Együttérzést véltem felfedezni a szemeiben. Sajnálatot.

Anya meg! Hát ő kezeli a legrosszabbul. Két naponta látogat, hogy megnézze mi van velem. Pedig ő sem tud többet tenni, mint az orvosok.

Amúgy is, a kezelések kezdenek hatásosak lenni. Híztam egy kilót. Sőt, egyre kevesebbet járok a vécére hányni. Ritkulnak a rosszullétek.

Ez az én életemet is megkönnyíti.

Úgy éreztem, minden végtagom sajog. Ahogy megpróbáltam megmozdítani a kezem, éreztem, valami súlyos feszül rá. A mellkasom égetett, mintha lángok nyaldosták volna. A szemeimet olyan súlyosnak éreztem, mint még soha. Ahogy sikerült kinyitnom őket, elvakított a fény. Legalább fél percig tartott, míg a látásom kitisztult, és íriszeim hozzá szoktak az erős világításhoz.

Mindenhol fehér falak, és az a szokásos ammónia szag... Tudtam, hogy kórházban vagyok.

De nem tudtam, hogy miért.

Ahogy oldalra fordítottam a fejem, egy fehér ruhás nővérrel találtam szembe magam.

- Doktor úr, felébredt! - kezdett el kiabálni, és kiviharzott. Még a folyosóról is hallottam a rikácsolását, ami egyáltalán nem tetszett a fülemnek.

Egy doki vizsgált meg. Belevilágított a szemembe, megkérdezte mi a nevem, hány éves vagyok, melyik hónap melyik napján születtem. Felesleges kérdések, amikre úgyis tudtam a választ.

- Akkor bejöhetnek a hozzátartozói. - fordult el tőlem, és kiment a fehér ajtón. Őt anyám váltotta, aki ahogy oda ért hozzám, a nyakamba borult. Fészkelődve próbáltam leszedni magamról, mert a kezeim mozgatása nagy fájdalmat okozott.

- Ó istenem, annyira aggódtam! - sírt a nyakhajlatomba. - Azt hittem, elveszítelek! Annyira szeretlek, kicsim.

- Anya, megfojtasz! - nyögtem fel. Könnyeit törölgetve végre leszállt rólam. Hátrébb lépett, és egy férfi karjába akasztotta a kezét. Kérdőn néztem rá, majd a negyvenes éveiben járó férfire.

- Hogy érzed  magad, Hyerin? - kérdezte a férfi nyugodt hangon. Ki ez az ember? Honnan tudja a nevemet? Összezavarodottan pillantottam rá, és próbáltam előkotorni valami emléket róla. De semmi.

- Anya? - vontam a figyelmét magamra. - Ő... ki? - motyogtam, a férfit többször is szemügyre véve. De nem emlékszem, hogy anyám randevúzott volna bárkivel mostanában.

- Kicsim? - rökönyödött meg szülőm. - Nem ismered fel Myung Hee-t?

- Myung Hee? - kérdeztem idegesen, és fészkelődni kezdtem.

- Nem emlékszel!? - halt el a hangja, mert csak egy tompa fájdalmat éreztem a fejem bal oldalán, és aztán elsötétedett minden...