You were my Destiny? (24. rész - Döntés)

Nyugodtságot színleltem mindaddig, míg Tae Joo-val a balomon utaztunk hazafelé. Aztán, amint kijutottam a fullasztó kocsiból, és eljutottam az emeletre, a szobámig, összeroskadtam. Hiába voltam teljesen darabjaimra hullva, már nem égette több könny az arcomat. Oly mértékű csalódás ért, hogy már a tóparti villánál elhagytam a sós cseppjeimet.

Csak magam elé révedtem, és bámultam a szobám falait. Eddigi ittlétem alatt még sosem láttam ilyen kopárnak, és ridegnek a hálómat. Úgy éreztem, megfojt a csend, a falak holmi börtönként zárulnak rám, a csiripelő madarak valójában rajtam nevetnek. Rajtam, mert voltam olyan naiv, hogy megbízzak egy olyan emberben, mint Young Hak...

Erre ment ki a játék. Hogy megalázzon, a földbe tiporjon. De mit is vártam egy újgazdag ficsúrtól? Őt csak a saját céljai éltetik, mások érzései fel sem érnek Ötökéletességéhez.

Hiába ellenkeztem. Hiába áltattam magam, hogy minden rendben van, és lesz. A szerelem sötét oldalát tapasztalom, mióta csak élek. Megtörtem. Egyszerűen elegem van ebből a céltalan életből, ebből a tömérdek szenvedésből. A fájdalom rázta testemet, hiába öleltem át mellkasom, a szívemből eltűnt a melegség...

- Biztos, hogy ezt akarod? - nézett rám anyám kételkedően, de én sziklaszilárdan tartottam magam az elképzelésemhez. - Hát jó... De ha mégis meggondolnád magad, akkor egy szavadba kerül, és visszaköltözhetsz.

- Tudom jól. - feleltem halkan.

- Hiányozni fog a hangos kiabálásod. - felelte egy színtelen mosollyal az arcán.

- Ez nem végleges. És amúgy is, hétvégente haza fogok járni. Nem meghalni készülök.

- Tudom. Ez a gondolat meg sem fordult a fejemben. És a tiédben se forduljon. - ölelt magához. - Mond el mi bánt. Ha majd készen állsz. Kérlek. Fáj látnom, hogy szenvedsz. - simított végig arcomon.

- Mindent a maga idejében, anya. Majd mindent elmondok. Ígérem.

- Rendben. - morzsolt el egy könnycseppet a szeme sarkából. - Akkor majd hívj.

- Rendben. Szia. - intettem neki, ahogy kiléptem az ajtón böröndjeimmel a kezemben.

Három nap telt el, azóta, hogy szinte a létezéséről sem veszek tudomást az "édes bátyókámnak". Engem is gyötör a kín, de Hak szenvedésnek jeleit sem adta. Csak kétszer próbált meg velem beszélni. Aznap este, mikor haza ért, és másnap reggel. De én nem adtam erre esélyt neki. És úgy éreztem, joggal lehetek rá ilyen dühös.

Főleg, hogy az eset után sem takarodott el az a ribanc, sőt azt fontolgatta, hogy a mi sulinkba fog járni. Remek, gondoltam.

De nem ez aggasztott igazán. Úgy éreztem, valami nincs rendben. Valamiért az az érzés gyötört, hogy az ittlétem napjai megvannak számlálva. Fenyegetőnek éreztem a villát. Minden falát, minden kárpitját.

Aznap meg is tudtam, mire ez a fura érzet. Minden világos lett. Megértettem, hogy nekem soha nem szabadott volna ebbe a házba betenni a lábam, sem Young Hak életébe.

Amint beértem az iskola kapuján, furcsamód érzékeltem, hogy még olyanok is megbámulnak, akiknek a nevét sem tudom, sőt nem is láttam arcukat sohasem. Elengedtem néhány megjegyzést a fülem mellett, gondoltam, soha nem voltam az iskola kedvence, nem is leszek az. De a java csak akkor jött, amikor beértem a folyosóra.

Mindenfelől undorító szavak hagyták el a diákok száját, és jobb esetben papírgalacsinokat vágtak hozzám. Összeszorult a torkom, ahogy elértem az osztályom ajtajáig. Amint elhúztam azt, társaim undorodó tekinteteinek céltüzébe kerültem, Charin pedig mosolyogva jött oda hozzám. A mosolya nem volt korántsem barátságos. Inkább fenyegető, és a győzelméről árulkodott. Ahogy beljebb léptem, felfedeztem, hogy a szemközti falon, a táblán, krétával néhány sor volt írva.

Ehülten olvastam el magamban a koreai jeleket, és éreztem, hogy düh mardossa lényemet, a kétségbeesés teszi fátyolossá tekintetem. Nyeltem egy nagyot, de nem szóltam semmit. Ha akartam sem tudtam volna bármit is kinyögni, mert minden szó a torkomon akadt, de úgy éreztem, nem is volt mit mondanom. Mert a lényege igaz volt.

"Kim Hyerin egy mocskos kurva! A saját mostoha bátyja, Choi Young Hak szeretője!"

Összetörten sütöttem le szemeim, és úgy éreztem, a mai nap tényleg nem kellett volna kikelnem az ágyamból. Miért nem maradtam veszteg, és lógtam el ezt az egy nyomorult napot?

Ekkor valaki erőteljesen kitolta az ajtót, és betrappolt a terembe. Könnyektől áztatott szemekkel pillantottam fel a jövevényre, aki nem volt más, mint eljegyzett szerelmem.

Dühödten kapott a szivacs után, majd idegesen letörölte a felirat nagyját.

- Ki volt az!? - fordult meg, és a hangjában érezni lehetett a fenyegetést. - Ha!? - rugta meg lábával a tanári asztalt, ami az erejétől felborította az első pár padot.

- Nem... nem tudjuk. - szólalt meg egy szemüveges srác halkan, és idegesen feltolta pápaszemét orrán. - Reggel már így volt. Mint mindegyik teremben, az egész iskolában...

- Tudom, hogy mindenhol felírták! - kiabált szegény fiúra. - Jól figyeljetek! Ha megtudom ki tette ezt - mutatott a táblára - azt a két kezemmel fogom elintézni. Ha lány, ha fiú! - lökött meg a vállával egy srácot, ahogy felém tartott.

- Gyere. - ragadta meg a vállam, és úgy próbált meg kihúzni magával.

- Hagyjál! Ne érj hozzám. - téptem ki karomat a szorításból, és a saját lábamon hagytam el a termet.

- Hyerin! - jött utánam. - Ne legyél ilyen makacs, az istenért! Szükséged van valakire, aki megvéd! Fogd már fel.

- Igen!? - léptem egyet felé, és farkasszemet néztem vele. - Lehet, hogy Őtökéletességednek ez egyszer igaza van. De ha ez így is van, az nem te leszel. Nincs szükségem hazugokra. Nincs szükségem olyanokra, akik csak szenvedést okoznak nekem. Nincs szükségem senki másra, mint a barátaimra! - taszítottam egyet a mellkasán, és könnyeimmel küzdve kerültem ki. Ekkor csöngettek be, de még ennek ellenére is mindenki végignézte a jelenetet. Futásnak eredtem, és a folyosókon áthaladva elértem a suli kétszárnyas ajtajáig. Kilöktem a vállammal a súlyos bejáratot, és átrohantam az udvaron. Bal kezemmel kinyitottam a kaput, míg másikkal levettem magamról az egyenruhám kabát részét. Idegesen vágtam a kukába, és dühödten csaptam bele az öklöm a mögötte álló fába. Ütésem nyomán kiserkent a vér az ujjaimból, de nem törődtem vele.

A haza utat már sétálva tettem meg. Nem is tudtam volna máshogy, mert kótyagossá váltak lépteim. A számhoz kaptam, és nem bírtam tovább. Odarohantam az egyik kukához, és kiadtam magamból azt, ami gyomromat kínozta. Levegő után kapkodtam, úgy éreztem mintha valaki a tüdőmet szorítaná markai közt. Idegesen szorítottam kezemet mellkasomhoz, próbáltam levegőhöz jutni. Anyára gondoltam, és a régi lakásunkra, így légzésem kezdett normalizálódni.

Ingem ujjával megtöröltem a szám, és tovább folytattam utamat.

Amint az ismerős villához értem, kinyílt előttem a kapu, szabad utat adva ezzel. A hátsó bejáraton át mentem be a házba, mert muszáj volt valami hideget innom, hogy lenyugtassam tüntető gyomromat. Végül egy doboz narancslével a kezemben indultam fel a lépcsőn, ahol utamat állták.

Anya volt az. Szemeiben először meglepettség és öröm villant, majd engem jobban megnézve elködösült tekintete.

Falfehér arcom láttán, vörös szemeimbe nézve egyből karjaiba zárt, ahogy elé értem.

- Mi történt? - motyogta fülem mellett. - Megint rád tört? - kérdezte frusztrált hangon.

- Ezen a héten már másodszor. - leheltem alig hallhatóan.

- Úgy érzem, vissza kéne menned Cho doktorhoz.

- Nem! Megoldom, nem kell aggódnod. Csak had legyek egy kicsit egyedül, oké? - erőltettem egy mosolyt arcomra, majd kikerültem, és bevackoltam magam szobámba, azon belül is ágyamba.

Azért döntöttem úgy, hogy átiratkozom egy másik iskolába és elköltözöm, mert úgy éreztem így lesz a legjobb. Rossz volt anyám kialvatlan szemeibe néznem, akárhányszor éjjelente a Myung Hee-vel közös szobájukba mentem segítségért. Az a nap óta úgysem jártam be iskolába, mert féltem, hogy ott is rám törne a rosszullét. De hiába; mert Young Hak láttán mindennap előtört a pánikbetegségem.

Nem lehetett mit tenni, a rohamok kiváltóját - ez esetben mostohabátyámat - kellett kiiktatnom az életemből. Ezt csak így tudtam elérni. Egy másik iskolába iratkoztam; a biztonság kedvéért egy lányba, hogy ne játszódjon le az előző eset.

Tae Joo-hoz költöztem, mivel egyedül benne bíztam meg eléggé ahhoz, hogy egy fedél alatt lakjunk. Kollégiumba nem akartam lakni. Féltem még egy embert a közelembe engedni. Tae Joo ügyeit, és életét úgy sem zavartam, mert megesett, hogy napokig nem jött haza a munka miatt.

Idegesen tépkedtem a szám szélét, ahogy hallgatóztam Myung Hee dolgozó szobája előtt kuporogva.

- Mi ez az egész közted, és Hyerin között? - kérdezte Mr. Choi. - Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy mi a baj. Eddig sem voltatok jó testvéri viszonyban, de most... átnéztek a másikon. És Hyerin... tegnap nagyon zaklatottan jött haza.

- Nem mondta el miért? - még hangját is fáj hallanom. Fáj, hogy tudom, egy fal választ el minket. Ha tehetném, a karjaiba vetném magam, és úgy tennék; mintha nem történt volna semmi. De ez nem igaz.

- Nem.

- Akkor inkább én sem mondok el semmit.

- Young Hak! Ne legyél makacs. Muszáj tudnom mi folyik itt. Talán bántottad? Ugye nem ütötted meg?

- Nem, dehogyis! - válaszol meggyötörten. - Soha nem tudnám bántani. - Fizikailag talán nem... De lelkileg... már annál inkább. Valld csak be Young Hak! Kihasználtad a lányt, akit az apád a húgodnak hisz!

- Akkor?

- Nem mondhatom el.

- De mért nem?

- Mert ez egy családban tabu.

- Tabu? - hallgatott el Myung Hee. - Young Hak, kérlek... Mond, hogy nem értél hozzá, úgy!

- Mondhatnám... De nem akarok hazudni neked. - felelte feszülten.

- Uramisten, Young Hak! Te nem vagy normális, fiam.

- Nem normális? - nevet fel keserűen. - Nem normális, ha az ember szerelmes?

- Szerelmes!? Young Hak, ő a húgod!

- De nem vér szerint.

- Ez nem változtat azon, hogy lefeküdtél vele.

- Nem is akarok változtatni rajta. Mert akkor voltam a legboldogabb.

- Meg áll az eszem! Mi történt még itthon, míg elvoltunk? Teherbe ejtetted!?

- Mi? - zavart érzek hangjában. Idegesen tekintek le magam elé. Valóban... nem védekeztünk. De semmi jelét nem tapasztalom annak, hogy az lennék. Nem lehetek az! - Nem hiszem... vagy is... Nem. Biztos nem terhes. Védekeztünk. - idegesnek érzem hangját. Hazudott.

- Legalább ennyi eszed volt...

- Tudod mit? Inkább az érdekelne, hogy te mégis mikor akartad a tudtomra adni, eljegyeztem valakit? Ha?

- Mi? - kérdezte meglepetten Myung Hee. Ekkor szorult össze a gyomrom dió méretűre, így feltornásztam magam, hogy elszaladjak a vécére.

A mosdókagylóba bámulva töröltem meg az arcom egy törülközővel, és döntésre jutottam. Elmegyek. El kell hagynom a Choi rezidenciát. Nincs más esélyem, hogy elfelejtsem Young Hak-ot. Mert hiába törte darabokra a szívemet, úgy érzem, azokkal a töredékekkel is képes vagyok még mindig szeretni Őt...