Amióta haza jöttünk,
magamba roskadva kucorgok az ágyam háttámlájának dőlve. Olyan dühös vagyok
saját magamra. Ha nem lenne emlékezetkiesésem, legalább jól elintézhetném azt a
marhát, aki felcsinált.
Most komolyan...
Kiskorú vagyok, a
sulit sem fejeztem még be, és kismama vagyok!? Nevetséges.
Nem kérdés, hogy nem
tartom meg.
Tudom, hogy egy
magzatról így beszélni mocskos dolog, de nem jött a legjobbkor. Nincs még itt
az ideje, hogy anya legyek. Még én magam is gyerek vagyok. Így mégis hogyan
gondoskodnék egy csecsemőről?
A válasz: sehogy.
Anya is túl korán
szült, és mindig ettől védett. Azt mondta, egy anyának sem kötelessége, hogy
feláldozza a jövőjét a gyereke miatt. Hisz nézzük meg, ő most Myung Hee-vel
van. Nem dobta el az esélyt magától, hogy boldog lehessen, csak azért, mert én
leszögeztem; nem kérek a pótapuka projektből.
Szóval a döntés már
megvan.
Már csak az a kérdés,
hogy miképp fogok a lelkiismeretemmel megküzdeni. Mert, hogy az nem lesz egy
könnyű feladat, az már biztos. Mégis csak egy babát készülők megölni.
És az a magzat ezt
nem érdemli meg. Egyszerűen nem ő döntött arról, hogy megfoganjon.
Egy mocskos állatnak
érzem magam attól, amire elszántam magam, és amit készülők megtenni.
Apránként őröl fel a
bűntudat.
Tényleg ilyen
könnyelműen döntök egy emberélet felett?
Anya magáénak
tudhatja a jó-szülő-tanácsadás díjat. Komolyan.
Kiveséztük a témát,
hogy mit akarok kezdeni. És bevallom őszintén, nagyon szükségem volt erre a
beszélgetésre. Mert amíg magamban őrlődtem, egyre jobban kezdtem meginogni.
- Tudod kicsim,
felelőtlenség lenne egy olyan babát megszülnöd, akinek még az apját sem tudod,
hogy ki. - mondja halkan anya, ahogy a teájába kortyol. Próbál nyugodt maradni,
de a remegő kézfején látszik, hogy milyen ideges.
Mondjuk ez nekem sem
stimmel. Jó lenne valami kontaktot létesíteni a másik Hyerin-nel, mert így nem
jutunk dűlőre. Ő biztos tudja, hogy ki az apa. Ezt már csak nekem kéne
előkotornom valahogy az agyam mélyéről, és minden megoldódna.
De valójában... az is
furcsa, hogy maga az apa nem jelentkezett. Szóval vagy nem tud a baba
létezéséről, vagy magasról tesz rá, hogy mit teszek vele.
Épp azon rágódtam,
hogy melyik a rosszabb lehetőség, mikor belépett a nappaliba Myung Hee.
- Miről beszélgettek?
- kérdezi mosolyogva, de ahogy anyám aggódó tekintetével találkozik, egyből
lehervad a görbület az arcáról. - Mi a baj?
- Hyerin terhes. -
böki ki kertelés nélkül anya, mire idegesen kapom a férfira a szemem, akinek
kitágulnak a szemei. A kézfejét összeszorítja, és remegni kezd minden ízében.
Idegesen simít végig az arcán, majd a szó szoros értelmében ledobja a kézi
táskáját, és kisiet a nappaliból. Anya megrökönyödve néz utána, majd feláll,
hogy utána menjen.
A dolgozószoba
ajtajának csapódására leszek figyelmes, majd arra, hogy anya kopogtat a
faburkolaton, bebocsátást várva.
Frusztráltan túrok a
hajamba, és én is felkelek az ágyról, majd kimegyek szülőm után.
Az ajtót támasztja
hátával, és nagy levegőt véve csendesíti magát, hogy halljon valamit.
Odasomfordálok mellé, és rátapasztom a fülem az ajtóra.
- Végre, hogy
felvetted! Óriási hibát követtél el, Young Hak! - nem kellett hallgatóznunk,
mert tisztán lehetett érteni minden szavát. Ordibált a telefonba, tajtékozva az
indulattól. - Normális vagy, édes fiam!? Teherbe ejted a húgodat? Komolyan
mondom, ha most itt lennél, olyat tennék veled, amit még én magam is megbánok!
Ne vágj a szavamba, most én beszélek! Nem most van itt az ideje a
magyarázkodásnak. Ebből a szarból már nem tudod kihúzni magad! Most azonnal
idejössz, és rendbe teszed a dolgokat! Nem elég, hogy felelőtlenül vezettél, a
halál torkába sodortad Hyerin-t, most még Jae Sung-tól azt is meg kell tudom,
hogy felcsináltad!? Azt mondtad védekeztetek. Hazudtál... Mondtam, hogy hallgass! Addig hord ide magad, amíg szépen mondom! Nem érdekel Hyosun sem, most
azonnal indulsz! Ne akard, hogy én menjek el érted, mert akkor én küldelek
kórházba néhány törött csonttal!
Nagy erővel csapódott
a földhöz a készülék, és mi ijedten néztünk össze anyával. Úgy érzem, ő sem
hallotta még ilyennek Myung Hee-t. Szemeiben csillogott a félelem.
Összerezzentünk,
amikor nagy erővel nyílt az ajtó. Mindketten hátra ugrottunk a férfi útjából,
aki meggyötört arccal nézett anyára.
- Gyere ide. -
nyújtotta ki a karját, de anya tétovázott pár pillanatig. - Nincs semmi baj.
Végül odalépkedett
Mr. Choi-hoz és belefúrta a fejét a vállába. Zokogott.
És ez mind miattam.
Myung Hee kinyújtotta
nekem a másik kezét, én pedig készségesen elfogadtam. Átnyalábolt minket nagy
karjaival, és így álltunk percekig.
Egy fél órán belül
nyílt az ajtó. Hisz Young Hak-nak még mindig szabad bejárása volt a házba, sőt
biztos meg volt a kulcsa is.
Még soha nem láttam
élőben, így dió méretűre zsugorodott a gyomrom. Egyre csak fokozódott bennem a
félelem, és a kíváncsiság, minden lépésének hangjától. A nappaliban ültünk, a
kanapén anyával. Myung Hee a szobát szelte át lábaival, ahogy idegesen járkált
fel és alá.
Aztán felerősödtek a
léptek, és megéreztem a szívemben egy erős fájdalmat, ahogy a szobába lépett.
Végig futott gerincem mentén a hideg, csak a tudattól, hogy itt van.
Nem értettem miért
vált ki belőlem ilyen reakciót. Még ha ő is az apa...
De ha tényleg tőle
van a baba, akkor mi-
- Itt vagyok. -
szólal meg egy mély hang, amitől a gyomrom még jobban összébb ugrik. A félelem
satuként szorította össze a torkomat, úgy éreztem nem jutok levegőhöz.
Éreztem már ezt
korábban is. Kiskoromban volt egy betegségem, amit pánikrohamnak hívnak. Nem
kapsz rá gyógyszert, mert ezt az agy váltja ki, és mentális okai vannak.
Ahogy még közelebb
lépdel, akaratlanul kapom fel rá a tekintetem. Úgy érzem, látnom kell.
Ahogy találkozik a
tekintetem az övével, elfog a hányinger. Annyira görcsben van már a gyomrom,
hogy úgy érzem még egyet lép, és megszűnik létezni.
Kávészín szemeiben
félelem, harag, és megkönnyebbülés szikrázik. Aztán, ahogy Mr. Choi-ra pillant,
megkeményedik az arcán minden izom.
- Ahogy óhajtottad. -
teszi hozzá, Myung Hee pedig horkant egyet, majd odalépdel mellé.
- Ne merj ilyen
hangnemet megütni. Ezek után főképp ne.
- Miért is? - kérdi,
és egy gúnyos mosoly ül ki az arcára. Karba teszi a kezeit, és oldalra dönti a
fejét. Még ebben a pillanatban is levegőért kell kapkodnom, szépségét látva. -
Mivel nem hagytad, hogy a telefonban tisztázzam magam, ezért megteszem most.
- Hallgatlak. -
feleli az idősebbik Choi, és összeszorítja ajkait.
- Nem én vagyok az
apa. - pillant ekkor rám, mintha megerősítést várna, de én csak kitágult
szemekkel bámulok vissza rá. - Még a baleset előtt mondta el Hyerin, a saját
szájával, csak hogy ne köss belém, hogy Tae Joo-tól van a gyerek.
- Mi!? - reked Myung
Hee-ben a levegő, és én végszóra pattanok fel a kanapéról. Futva sietek el a
mosdóig, és az utolsó pillanatban még felfogom a hajam, majd azonnal kijön
belőlem minden.
Görnyedten, remegő
végtagokkal hajolok a wc fölé, várva, hogy hátha jön még valami. Végül
megelégelem a várakozást, és felállok a földről. Nekitámaszkodom a kezeimmel a
mosdókagyló szélének, és kiöblítem a számat. Megmosom az arcom is, majd mikor
megtörlöm egy törülközővel, és belepillantok a tükörbe, ugrok egyet.
A saját képmásom
mellett Young Hak arcát pillantom meg. Kalapáló szívvel fordulok meg, hogy
szemtől szemben legyünk.
- Megijesztettél. -
nyögök fel, és nagy kortyokban nyeldesem a levegőt.
- Szóval tényleg
igaz? - kérdi, mire én kérdőn nézek rá. Odanyúl az arcomhoz, és megfogja egy
hajtincsemet, majd az orrához emeli, és nagyot szippant belőle. - Nem emlékszel
rám? - kérdi, mire kihagy egyet a szívem. Bár mondhatnám azt, hogy de, tudom ki
ő, ám fogalmam sincs róla. Pedig úgy érzem, nagyon fontos dolgokat felejtettem
el így.
- Nem, nem tudom ki
vagy. Csak annyit tudok, amit anyáék elmondtak rólad. - motyogom halkan.
- Értem. - ereszti el
a tincset, ami visszahullik a vállamra. - Jobb is így, hidd el. Az lenne a
legjobb, ha soha nem nyernéd vissza az emlékezeted.
- Hogy mondhatsz
ilyet? - nyögök fel kétségbeesetten.
- Bántottalak. -
feleli, mire még egyet kihagy a szívem. - Olyat tettem, amit nem lett volna
szabad. A felejtés segít. És neked legalább most könnyen fog menni.
- Mért előtte nem
ment könnyen? - kapok az alkalmon, hátha valamit ki tudok szedni belőle.
- Jobb, ha nem is
tudod. Ez az emlékezetvesztés megkönnyíti a te életedet és az enyémet is egyben.
- fordít nekem hátat és elindul ki a fürdőből.
- DE én emlékezni
akarok. - mondom magabiztosan, ami maradásra bírja. - Tudom, hogy fontos voltál
nekem. - döntöm félre a fejem.
- Mi? - tágulnak ki a
szemei.
- Nem tudom, hogy
miért... de mindig egy sötét szempárral álmodok, amióta csak felébredtem a
kórházban. És ma rájöttem, ez egy jel. A szemeidbe nézve ráébredtem, rólad
szólnak az álmaim. Mindben szerepelsz. Néha emlékfoszlányok rémlenek fel, ha
reggelente felébredek.
- Nem! - lép vissza
és megragadja a vállaim. - Nem teheted. Ez így van jól. Kérlek. - szemei
ellágyulnak, csokoládé folyamként szikráznak. - Nem emlékezhetsz. Könyörgök.
- Miért? - kérdem, és
közelebb hajolok hozzá. Szeme lesiklik a számra, és behúnyja a szemeit, hogy
nyugalmat találjon.
Megremeg a szája
széle, és kinyitja a szemeit. Újra kávészínt vesznek fel íriszei.
- Mert akkor újra
bántani foglak. - lány hangjából burkolt fenyegetés cseng ki.
- Azt hiszem...
vagyis nem. Biztos vagyok benne. - érintem meg az állvonalát, mire megremeg. -
Nem bánom, ha bántasz. Úgy érzem, valami elemi erő feléd vonzz. Tudom, hogy
valami hozzád köt.
- Kérlek. - nyög fel,
és félre pillant. Felsiklik kezem az arcára, amitől újra felém fordul. Ahogy
érintem a lágy bőrfelületet ujjbegyeimmel, elkezd hasogatni a fejem. De kizárom
a fájdalmat, és a másik kezemet is az arcára helyezem. Elmélyülnek szemei, tűz
pislákol mindkettőben. Ahogy közelebb hajolok hozzá, a tűz végképp fellobban
bennük. Türelmetlenül tapasztja rá ajkait az enyéimre, amitől egy nyögés hagyja
el a számat.
Közelebb húzódom
hozzá, és testünk egybeforr. A nyakára kulcsolom kezeimet, ő pedig a hajamba
túr ujjaival. Semmi gyengédség nincs ebben a csókban, Young Hak vadul falja
párnáim.
Kézfejemmel végig
simítok hátán, amitől remegés fogja el, és türelmetlenül vezet a csempézett
falhoz, majd erősen hozzá nyom.
A hasamból kiinduló
bizsergés mindenhol utol éri a testemet, és egyre lágyulnak a mozdulataink.
Young Hak levezeti
mindkét kezét az oldalamra, és végig simít rajtuk, amitől jóleső borzongás fog
el.
Úristen. Ilyen
intenzív csókom még senkivel nem volt. Ha vele minden alkalommal ilyen...
Ha rajtam múlna,
akkor én most itt, helyben leteperném.
De közbe szól a kín a
fejemben, mert olyan erővel tör be a koponyámba, hogy összecsuklok. Elszakadnak
egymástól ajkaink, és erőtlenül omlok a földre. Young Hak a derekamnál fogva
kap el, én pedig összeszorítom a szemem, és a fejemre tapasztom a kezeim.
Képek cikáznak a
fejemben, időt sem adva nekem, hogy bármelyiket is jobban megnézhessem.
Arcok sokasága
váltakozik, párbeszédek csengenek a fülemben. Tompán hallom, ahogy Young Hak a
nevemen szólongat, mire még több emlékkép tör felszínre.
~ Hyerin... -
motyogta a nyakamnál, mitől egyből kirázott a hideg. Karjai elengedtek, és
megfordítottak tengelyem körül. ~
- Mi a baj? -
hallottam az arcomhoz közel hangját.
~ Baj, ha szeretlek? - húzza el száját
keserűen. Erre a szóra egyből felkapom a fejem, még a lélegzetem is elállt. ~
- Hívom anyáékat!
~ Bár eltűnnél, és soha nem jönnél vissza!
- Gyűlöllek! - vágom a fejéhez.
- Én mindig is utáltalak. - néz szemeimbe,
ahogy ezt mondja, amitől rám jön a sírás.
- Dögölj meg Choi Young Hak! - nyúlok hátra
és megfogom az első dolgot, ami a kezem ügyébe akad. Nem törődve azzal, hogy mi
az, erőteljesen felé hajítom. A váza hangosan csattan neki a falnak, és törik
darabokra, ahogy Hak még idejében lehajol. ~
- Maradj velem... - motyogom neki, ahogy megérzem,
kezeinek szorítása gyengül.
~ Többet akarok... - motyogja, ahogy végig
nyal számon, és besiklik keze a pólóm alá. Simogatni kezdi hasamat hideg
ujjbegyeivel, én pedig beletúrok hajába, ahogy tépkedi szinte már számat,
annyira vadul csókol. ~
- Mindjárt visszajövök.
~ A barátok nem szoktak randizni...
- A testvérek sem szoktak csókolozni, mégis
meg eshet, nem? - mosolyodik el huncutul.
- Mi!? - hőkölök hátra. - Te... tudsz róla?
- Most már igen. - kuncog. ~
- Tae Joo. - motyogom halkan, mire Young Hak
megmerevedik.
~ Ó, jut eszembe. Elfelejtettem bemutatkozni.
- lép vissza. - Üdvözöllek szép hölgy, a nevem Ishikawa Yuu. - ragadja meg a
karom, és kezet csókol. Pislogva állok előtte, nem tudom ezt mire vélni. ~
- Yuu, emlékszem rád... - mondom még mindig
fojtottan, csukott szemekkel.
- Hyerin! - kiabál nekem Young Hak, de egyre
kevésbe érzékelem a külvilágot.
~ Nem haragszol rám?
- Mért tenném? - vonja fel kérdőn
szemöldökét.
- Mert szeretem Young Hak-ot.
- Te bolond vagy! - csapja meg karomat. -
Tudod jól, hogy már régóta nem érdekel. És nem is fog. Annak az időszaknak
vége, és az enyém amúgy is csak puszta rajongás volt. ~
- Boldogság...
~ Anya mindig azt
mondta, hogy a csokoládé olyan, mint egy falat boldogság. ~
- Hyerin, kérlek. -
csókolja meg Young Hak az arcomat. Érzékelem, hogy a földön fekszem, megérzem
ruhámon keresztül is a hideg követ. Kinyitom a szemem, és látom, hogy Hak
kuporog mellettem, fölöttem anyáék állnak, aggódás ült ki az arcukra.
- Young Hak. - nyögök
fel. - Emlékszem rád... - válik fátyolossá a tekintetem, és újra lecsukódnak
szemeim. Még mielőtt elnyelne a sötétség, egy utolsó képkocka gördül le, majd
végül minden elcsendesedik, és kiapad az emlékfolyam.
~ Nyom egy puszit a fülkagylómra, majd egy
másikat az arcomra. Mikor a számhoz ér végig nyal saját ajkain, és csak lágyan
hozzáérinti enyéimhez. Percekig maradunk így, szótlanul, egymás szemébe nézve.
~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése