You were my Destiny? (1. rész - Ellenség és jóbarát a láthatáron)

Szöul egy nyüzsgő, sosem nyugvó város. Egy kisvárosi lánynak új dolog ez a folyton pezsgő érzés.
A nevem Kim Hyerin. Egy hete költöztünk a fővárosba az elvállt anyámmal. Én egyáltalán nem akartam elmenni a megszokott kis helyünkről, de anyámat nem lehetett lebeszélni a dologról. Így hát elbúcsúztam minden számomra kedves embertől és magunk mögött hagytuk szülővárosomat. Szerinte többet kell tennem a jövőmért, egy jobb nevű iskolába kell járnom, hogy ne jussak arra a sorsra, mint ő. Ezért vagyok most itt ebben a nyavalyás iskolában, ahol mindenki gúnyol és megvet. Ahogy ők mondanák, csak egy falusi liba vagyok…

- Ms. Kim olvassa fel nekünk a 102. oldaltól. – szólít fel a tanár úr.  Nagyot sóhajtok és kitolom a székem, hogy felálljak. Kitűröm a hajam a szememből és felemelem a könyvem, hogy kinyissam az említett oldalnál. De hiába nyitnám szét, nem engedelmeskedik nekem ez a fránya kötet…
Hallom a hátam mögötti elfojtott kuncogásokat. Tehát erről van szó… Valamelyik épeszű összeragasztotta a lapokat. Biztos Őmenősége fundálta ki az egészet…
- Én… nem tudom felolvasni. – jelentem ki zavartan. A tanár a szemüvegét levéve pillant fel rám. Nagyot nyelek és leülök a helyemre. Valami ragacsosat érzek a székem támláján, hátranyúlok és visszahúzva a kezem látom, hogy mézet kentek rá. Remek… Meddig fajul még Young Hak gyerekes viselkedése?
Azóta megy ez így, amióta jól beolvastam annak a seggfejnek.

~ Pár nappal korábban ~

A lányok nagyon érdeklődőek voltak a családi hátteremet illetően.
- A szüleim elválltak. Anyámmal élek együtt. – feleltem Charin-nak.
- Ez nagyon rossz lehet neked. Biztos sokat csökkent a vagyonotok a válással.
- Hát… nem igazán… - vonom meg a vállam.
- Miért, anyukád dolgozik? – lepődik meg a melletted ülő lány.
- Igen. Egy cégnél.
- Áá értem már. Hát úgy tényleg nem érzitek meg apád pénzének a hiányát.
Csak kérdőn nézel rájuk nem érted hova vezet ez a beszélgetés.
- És mivel foglalkozik a cégetek? – mosolyog rád kedvesen Charin.
- A mi cégünk…? – lepődsz meg. - Lányok, szerintem ti valamit félre értettetek. – húzod el a szádat. – Anyám csak asszisztens annál a cégnél.
- Asszisztens? – kérdik egyszerre.
- És apukád? Mivel foglalkozik? – vált egyből témát a jobbodon ülő lány.
- Egy éttermet vezet.
- Oh, hogy éttermet… Biztos híres.
- Nem igazán. – rázod meg a fejed. – Csak egy kedves kis sushi bár. – feleled, mire a lányoknak kikerekedik a szemük. Te nem tudod mire vélni ezt a reakciót.
- Tehát… te nem vagy gazdag? – hüledezik Charin.
- Nem. – állsz fel a székedtől.  Elindulsz ki a teremből, de még halkan hallod, ahogy Charin nem túl kedves megjegyzésekkel illet.
- Hogy engedhettek ide be egy koldust? Lerontja az iskola hírnevét… Nekem kínos egy ilyen pénztelennel egy levegőt szívni… akkor mi van a vagyonosabb diákokkal?

Nem hallgattam tovább, amiket mondtak rólam, kiviharzottam a teremből, ki az udvarra. Az iskolától nem messze állt az ebédlő épülete. Úgy döntöttem, hogy egyedül ebédelek, még van 20 percem a nagyszünetből.
Még mielőtt beléphettem volna az épület ajtaján nekem jött egy fekete hajú lány, feldöntve ezzel engem. Félve pillantott fel rám, mivel egy fél fejjel alacsonyabb volt nálam.
- Bo-bocsánat. – süti le pilláit.
- Semmi baj. – állok fel és felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. – Jól vagy? – fogadja el a kezem és felhúzóm a földről. Leporolom ruhámat és ekkor veszem észre, hogy nem messze tőlem Young Hak és a bandája mutogat a lány felé.
- Én… - pillant hátra félősen. – jól vagyok. Minden rendben. – kerüli a tekintetem.
- Ez nem igaz, te is jól tudod. Mi a baj? Bántottak? – mutatok a fejemmel az említett bagázs felé.
- Nem dehogyis… csak…
- Nem volt elég már az önsajnálatból? - kérdi gúnyosan a priccs vezére.
- Én… sajnálom. –suttogja és elcsuklik a hangja.
- Mi folyik itt? – teszem karba a kezem. Szúrósan néznek rám a többiek, de én állom a tekintetüket. – Na, gyerünk. Halljam. Bántottátok? – szűkítem össze a szemeimet.
- Hozzá se nyúltam! Még csak az kéne. Ez csak egy koldus… - küld lenéző pillantásokat a lány felé. – Nem bírja felfogni, hogy nem akarok járni vele. Egy levakarhatatlan pióca.
- És akkor mi van, ha szegény? Nem ér annyit, mint egy gazdag sznob, mint te? – döföm belé a kérdést cinikus hangon.
- Mi van? – lepődik meg.
- Igen. Jól hallottad. – lépek közelebb, még mindig állva a tekintetét. – Csinos és szép. Ha sejtésem nem csal, akkor kedves és szerény is. Mit számít, hogy szegény?
- Mit képzelsz magadról? Ki vagy te? – mér végig. Hátradobom a hajam és gúnyosan elvigyorodok. – A koldusok megmentője?
- Koldusok megmentője…? Nagyon eredeti. Nem. Csak nem bírom az ilyen férgeket, mint te. – jelentem ki. – Nem elég, hogy egy önző és gőgős srác vagy, még szemét is!? Hát gratulálok. – horkanok fel.
- Igen? – lépdel közelebb. A haverjai csak pillantgatnak hol ide rám, hol oda Őméltoságára. – Nagyon felvágták a szádat, nem mondom. Tudod te, kivel beszélsz? – látom rajta, hogy egyre dühösebb.
- Kit érdekel az, hogy ki vagy? Miattam lehetsz a japán császár is! De senki nem beszélhet egy emberről sem ilyen érzéketlenül! Még Te sem. – hangsúlyozom ki a Te részt és a mellkasára bökök az ujjammal.
- Ne nyúlj hozzám. – szűri összezárt fogai között.
- Miért mi lesz? – lököm meg két kézzel a mellkasát. – Meg ütsz!? – mászok bele a képébe. Annyira fortyog a dühtől, hogy összeszorított öklökkel áll előttem. Legbelül csak nevetek rajta.
- Nem érdekel, hogy lány vagy. Megütlek, ha az kell, hogy befogd a pofádat! – üvölt rám tajtékozva. Most először mutatok félelmet; összerezzenek hangjára. Próbálok higgadt maradni és nem túlságosan megijedni. Nem láthatja rajtam a félelmet. – Na, mi az? Csak nem megijedtél? – szorítja meg az állkapcsom. – Te olcsó kis ribanc…
Na, itt telt be a pohár. Elrántom a fejem és jó erősen ráütök az arcára. Jól hallhatóan csattan a kezem a képes felén.
Egy pillanatra csak áll és oda nyúl a vörös folt helyére. Felszisszen a fájdalomtól és villámokat szóró tekintetét rám emeli. Megindul felém, de a haverjai lefogják.
- Ne, hyung! Nem üthetsz meg egy lányt! – kiabál rá az egyik.
- Leszarom! Megkeserüli, hogy ekkora pofája volt! Nem hagyom, hogy megússza ennyivel! – ficánkol a srácok kezei között. – Még számolunk! – ordítja, ahogy elvonszolják. – Ezért még drágán megfizetsz! – köpi a szavakat idegesen. – Engedjetek már el, basszátok meg! – eleresztik végül, megigazítja a ruháját és tovább állnak.
- Sajnálom, hogy belekevertelek… - szólal meg halkan a lány.
- Semmi baj. Már jó ideje szúrta a szememet ez a szemétláda. Jól esett kiadni a frusztrációmat. – paskolom meg a vállát. – Nem a te hibád. Előbb vagy utóbb úgyis beolvastam volna neki. – rántom meg a vállam. – Amúgy mi a neved? Engem Hyerin-nek hívnak. – mosolygok rá és kezet nyújtok.
- Soo Min- markolja meg a tenyerem bátortalanul.
- Soo Min? Aranyos név. Hát Soo Min, bárhogy is, de örülök, hogy megismertelek. Még ha így is került rá sor.
- Én is örülök. Nagyon örülök, hogy megismertelek. – mosolyodik el szívből. – És Hyerin, – szolit meg, ahogy elindulunk az ebédlőbe. – köszönöm. Köszönök mindent.
- Szóra sem érdemes. – küldök felé egy biztató mosolyt.