You were my Destiny? (2. rész - A tűrés határai)

Pontosan egy hónap telt el azóta, hogy szenvedéseim kezdetét vették ebben az őrültek házában. Egyedül Soo Min barátsága nyújtott nekem vigaszt a sok kritizálás és támadás után. Senki más nem szólt hozzám rendes hangon, mindenki csak szánakozón tekintett rám. Rajtam és Min-en kívül mindenki elkényeztetett újgazdag volt, így senki mással nem beszélgettem.
A csínyek is egyre durvultak, ahogy teltek a napok, a hetek. Egyre többször inogtam meg, kerültem a sírás szélére. De megfogadtam, hogy nem adom meg azt az örömet annak a szemétnek, hogy sírni lásson. Azt már nem! Eleget láttam a barátnőmet hullajtani a könnyeit, én nem fogok meggyengülni…

Még egy hónap telt el a Szöuli itt tartózkodásom óta, úgy érzem Young Hak mérge is egyre gyarapszik. Már egyre sűrűbben találom szembe magam a folyosón a haverjaival. Mostanában inkább félreérthető helyzetekbe sodor és pletykákat terjeszt rólam. Talán így még jobban meg tud alázni, mintha csínyekkel vágna vissza. Azóta már számtalanszor a képébe vágtam, hogy mekkora egy utolsó rohadék, de mint a falra hányt borsó, csak fapofával bámult rám és nem felelt semmit. Talán legbelül már el is hiszi, amit mondok neki, és ezért nem mond semmit. Vagy pont az ellenkezője, és túlzottan elbízta magát. Annyira kiállhatatlan, már annyira elegem van belőle! Legszívesebben elszöknék és elhúznék ebből a nyomorult városból…

~ 3 hónappal később ~

- Megjöttem! – kiabálom, ahogy belépek a bejárati ajtón és ledobom a földre a táskám. Egy közepes méretű belvárosi lakásban lakunk, két szobával, nappalival és az alap helyiségekkel felszerelve.
- Szia! – puszilja meg az arcom, ahogy beérek a konyhába. – Milyen volt a napod? Kaptál jó jegyeket? – gubózza ki a kötényét és leteszi a széke háttámlájára.
- Volt már jobb… - felelem halkan. – Mi az ebéd? - keresgélem a tekintetemmel az ennivalót.
- Ma nem itthon ebédelünk. – mosolyodik el.
- Hogyan? – lepődök meg. – Anya… - sóhajtom - tudom, hogy kivettél egy hét szabadságot és szeretnél velem együtt tölteni egy kis időt, de ez nem azt jelenti, hogy költekezned kéne… - csóválom meg a fejemet.
- Nem is költekezek! – tartja fel védekezően a kezeit. – Hát nézz oda! A saját lányom kioktat. – vigyorog. mint a tejbe tök. Furcsán nézek rá, nem értem mire ez a nagy boldogság. – Gyere. – fogja meg a kezem és behúz a nappaliba, majd leültet a kanapéra. – Szeretnék valamit elmondani.
- Mégis mit?
- Van egy jó hírem. – mocorog izgatottan. – Nem tudom, hogy mit fogsz hozzá szólni, nagyon remélem, hogy izgatott leszel és örülni fogsz…
- A lényeget! – csapom meg a vállát mire ő csak kuncog.
- Megkérték a kezemet. – böki ki egy percnyi habozás után. Lefagyok egy pillanatra és csak bámulok magam elé.
- Tessék? – kérdem újra, mintha nem értettem volna.
- Újra lesz apukád. Egy nagyon kedves embert ismertem meg pár hónapja és ma megkérte a kezemet. – feleli tagoltan. Magam elé révedve kattog az agyam, hogy felfogja az új információkat.
- De…de de… - dadogok. -  Miért ilyen hamar? – préselem ki nagy nehezen magamból az első értelmes mondatot.
- Úgy érezzük, nincs mért várni, hisz szeretjük egymást.
- De én…
- Ma elmennénk hozzá ebédelni, megismernéd őt és a fiát. Ha jól tudom, egy iskolába jártok, talán ismered is. – simít végig a hátamon. – És pár napon belül odaköltöznénk hozzájuk és hamarosan egybe is kelnénk. Olyanok lennénk, mint egy nagycsalád. Ahogy mindig is akartad.
- De én… én nem ezt akartam! – pattanok fel az ágyról. – Én azt akartam, hogy te és apa újra együtt legyetek! Hogy újra eljárjak baseboll-ozni meg pecázni apával! – rontok ki a nappaliból. Anyám aggódva utánam jön.
- Kérlek, Hyerin. Gondolj az én érzéseimre is! Ne csak mindig magadra gondolj… - meghökkenve és dühösen fordulok hátra.
- Még én gondolok mindig magamra!? – lépek vissza egyet. – Én, aki lemondtam a barátaimról, ide költöztem ebbe a tetves városba, járok ebbe a rohadt iskolába, ahol mindenki megvet és utál… és ezek után még én vagyok az önző!? Mindig te voltál az első! Sosem én! Amikor elváltál apától, mert túl sokat volt távol és kevés ideje maradt ránk… akkor is hiába kértelek sírva, hogy ne váljatok el! És ezek után még te nevezed anyának magad!? – döföm a karót a szívébe. Nagyot nyel, hogy elfojtsa a könnyeit. A szám elé kapom a kezem és saját magamon is meglepődök. De hiába már minden, ezt nem lehet visszaszívni. – Én… nem úgy értettem. – suttogom magam elé bámulva. Hallom, ahogy fojtottan felzokog.
- Igazad van… - suttogja. – Mindig csak magamra gondolok… Mit is képzeltem…? – fordul meg és ott hagy. Összerogyok, és a falnak döntöm a fejemet. Jó párszor beleverem azt a kőfalba, de ez sem csillapítja a fájdalmat a mellkasomban. Szörnyű ember vagyok…

- Anya… - megyek be a hálójába félve. Vörös szemekkel pillant rám. Életemben most láttam harmadszor sírni. Először amikor elütött 9 éves koromban egy autó. Másodszor amikor elvált apától. És harmadszorra is én sirattam meg… Olyan érzelgős és gyenge volt, mindig én vigasztaltam, bármi baja volt. Anyáskodtam felette és közben a támasza, a barátja és legutolsó sorban voltam csak a lánya. – Én… sajnálom. – sütöm le pilláimat.
- Nincs miért bocsánatot kérned. – szipog. – Mindenben igazad volt. Túl korai még ez. Megértem, hogy hiányzik apád. Felhívom Myung Hee-t és megmondom neki, hogy át kell ezt az egészet beszélnünk.
- Nem. – rázom meg a fejem. – Szépen kifested magad és felöltözöl egy csinos ruhába. Én is átöltözöm és elmegyünk hozzá. – ülök le mellé és magamhoz ölelem. – Sajnálom, hogy olyanokat vágtam a fejedhez. Csak… annyi feszültség felgyülemlett bennem mostanában. És sajnos te voltál itt, hogy kitöltsem rajtad a dühömet.
- Tényleg mindenki olyan gonosz veled az iskolában? - - tol el, hogy a szemembe nézhessen.
- Nem… - sóhajtok. – Csak túloztam. Van egy barátnőm is, Soo Min. – felelem teljesen hihető hangon. Nem mondhatom el neki, hogy mindenki piszkál a suliban. Akkor bemenne és panaszt tenne. A csínyek csak gyarapodnának ezzel.
- Örülök. Már megijedtem. – sóhajt. – De biztos vagy benne? – kérdőn pillantok rá. – Semmit nem szeretnék rád erőszakolni.
- Figyelj… Nem mondom azt, hogy repesek az örömtől, de addig nem mondok erről a paliról véleményt, amíg nem ismerem. Nem emlékszel? Apa mondta mindig ezt. Sose ítélj elhamarkodottan. – mosolyodok el.
- De. Emlékszem. – mosolyodik el halványan.
- És tényleg sajnálom. Bocsáss meg nekem. – nézek félre.
- Nem haragszom rád. Magamra haragszom, hogy ilyen váratlanul hoztam fel ezt a témát, és még időt sem adtam, hogy megemészd. – fordítja a fejem az államnál fogva feléje.
- Na, akkor, ha szent a béke, készülődjünk. Segítek ruhát választani! – libbenek oda a gardrób elé és átnézem a kínálatot. – Ez nem jó… túl csicsa. Túl kihívó… ez meg… túl… estélyi. - dobom hátra a következő darabot. Anyám csak boldogan felkacag, és érzem, hogy tényleg nem lesz semmi baj. Megbocsátott nekem és én is ő neki. Szent a béke.