You were my Destiny? (14. rész - Feltörő érzelmek)

Megbotlok, és a súlyom előre billen, aminek köszönhetően egy nagy tócsában landolok. Feltápászkodok a kezeimre, és megtörölve az orromat, felállok. Ha ez lehetséges, akkor még vizesebb lett a ruhám, a kis akciómnak köszönhetően... Fújok egyet, és eltűröm a hajam, ami az arcomba lóg. Annyira elveszettnek érzem magam, mint még soha. Lesütöm szemeimet, és próbálom visszafojtani a fel-feltörő sírásom. Mivel szolgáltam rá erre?
Valaki sebesen elrohan mellettem, majd megragadja a vállam.
- Te nem vagy normális... - liheg, az arcomhoz közel.
- Mit érdekel? - morranok fel.
- Hogy ne érdekelne te lökött? - paskolja meg az arcom.
- Mert... utálsz. - megint legördül egy könnycsepp az arcomon.
- Így van. - vigyorodik el, és magához húz. Átöleli a hátam, és a mellkasának dönti a fejem. - Utállak, amikor ilyen vagy. Ilyen hisztis bőgőmasina. - kuncog.
- Te meg egy érzéketlen paraszt!
- Ott a pont. - simogatja a fejem, hogy lenyugodjak. - Ha te nem sírsz többet, akkor én nem leszek ilyen "érzéketlen paraszt", oké?
- Miért egyeznék bele? - tolom el magamtól, hogy elfordulhassak tőle.
- Mert kedvelsz. - ránt vissza magához.
- Hülye vagy te!? Majd pont téged... egy ilyen... kiállhatatlan szemétládát?
- Akkor miért pirulsz el, ha egy ilyen kiállhatatlan szemétláda hozzád ér? - vigyorog, és végig simít az arcomon.

 - Ne érj hozzám. - húzom el az arcom.
- Nagyon makacs vagy. - fordítja vissza a fejem az államnál fogva, és lehajol az arcomhoz. - Nézz a szemembe, és úgy mond el ezeket a szavakat. - néz mélyen szemeimbe, úgy, hogy ajkai pár centire van az enyémtől. Érzem lehelletét arcomon, amitől libabőrös leszek, és mogyorónyira szűkül a gyomrom. Szinte megbabonáz ez a Young Hak, elveszek mogyoróbarna íriszeiben.
- Utállak... - suttogom halkan.
- Nem hallom. - hajol még közelebb, hogy szinte már összeér a szánk. Megőrjít közelsége, olyan érzések kerítenek hatalmába, amit még soha nem tapasztaltam.
- Kérlek... - szakad fel belőlem ez az egy szó, mert többre nem vagyok képes.
Ekkor még jobban rákezd az időjárás, mintha ezzel is jelezné, hogy vége ennek a feszítő érzésnek, ami belülről mardos.
- Mit szeretnél? - simít végig hátamon, a tarkómig. Beletúr vizes hajamba, és ráharap alsó ajkára. Ekkor elszabadulnak bennem érzéseim, nem bírom visszatartani őket, és előre hajtom fejem, hogy összeérjen a szánk végre. Belevigyorog a csókba, de egyből átveszi az irányítást. Megkeresi nyelvem és vad táncra hívja az enyém, majd a saját szájában. Elfogja egész testem a jóleső bizsergés, és még közelebb húzódok hozzá, félek, ha vége ennek a csóknak; örökre eltűnik. Beletúrok ujjaimmal hajába, amikor ráharap alsó ajkamra és lágyan megszívja. Mikor elválik ajkaimtól, puszikkal lepi el az arcom, és a nyakam, amitől jólesően felsóhajtok. Újra visszatér számhoz, és végig nyal alsó ajkamon, hogy bejutást kérjen. Újabb óráknak tűnő csók csata következik, míg végül elenged és csak tart karjaiban; csak figyel szemeivel.
Gyomromban érzem a repdeső pillangókat, már régóta nem volt ilyen intenzív csókban részem. Talán soha nem is volt. Olyan hatalmas vágy, olyan erős érzelem volt ebben a csókban, hogy még most is remegek tőle.
- Meg fogsz fázni. - teríti újra rám a kabátját, de közben még mindig engem figyel. Én még inkább nem tudok elszakadni tekintetétől. Nem értem honnan jött ez a vágy, amit még most is érzek, ha csak rágondolok az iménti dolgokra. Ha eddig volt bennem egy kevés ellenszenv is vele szemben, az felszívódott, akár csak a viharfelhők. - Ideje haza menni. Jae Sung és apa biztos aggodnak.
- Ühüm. - bólintok. Elenged és elindul, amitől hiányérzet fog el. - Young Hak...
- Hmm? - fordul meg.
- Én... kedvellek...
- Ezt már tudom. - vigyorodik el pimaszul. Vissza sétál, és összefűzi ujjainkat. - Most, gyere. - húz magával.

- Hol voltatok? - anyán látszik, hogy nagyon ideges. - Jézusom, csurom vizesek vagytok!
- Megtaláltam Young Hak-ot. - mosolyodom el, amitől Hak csak felhorkan, hogy elfojtsa nevetését.
- Azonnal öltözzetek át! - tessékel fel a lépcsőn anya.
- Ha végeztél beszédem van veled, fiam. - szólal meg halkan Myung Hee.
- Oké. - feleli nyugodtan.

Most, hogy itt ülök a szobámban száraz ruhában és a hajamat szárítom, jut el a tudatomig, hogy csókolóztam Young Hak-kal. Ha nem is vérszerint, de papíron is hamarosan a bátyám lesz. És én mégsem ellenkeztem. Megérintem számat, ahogy eszembe jut a történtek.
- Szörnyű ember vagyok. - motyogom.
- Ezzel nem mondtál semmi meglepőt. - jelenik meg Hak az ajtófélfát megtámasztva. - Kössz, hogy visszaadtad Jegesmedve urat. - mosolyog.
- Ó, tényleg... - biztos piszkos lett, ahogy hozzávágtam és leesett a mocskos földre. - Bocs.
- Most már mindegy. - legyint. - Szeretnék kérni valamit.
- Mit? - kapcsolom ki a kis készüléket, és elkezdem kifésülni a hajam.
- Ráérsz most? - lépdel be a szobámba.
- Miért? - vonom fel egyik szemöldököm kérdőn.
- Ma elmulasztottam valamit megtenni. Egy fontos személynél jelenésem van. - áll mögém a pipere asztalomhoz. - Elkísérnél?
- Ha szeretnéd. - felelem, és lerakom a fésűt.
Valahogy más köztünk a levegő a csók óta, de nem történt olyan nagy változás. Még mindig ugyanúgy viselkedik, mint régebben, és én sem érzek semmi extrát a közelében. Amilyen hírtelen jöttek úgy el is tűntek a pillangók a gyomromból.

Végül busszal mentünk el, de azt végig hiába kérdeztem, nem derült ki, hogy hova. Csak most értettem meg, hogy kire gondolt Young Hak fontos személy alatt, hogy itt állunk egy sír előtt. Lerakja a kőre a virágcsokrot, és úgy néz a képre, amely a sírkőn van. Egy harmincas éveiben járó, szép és mosolygós hölgy tekint vissza a képről. Biztosan ő Hak anyukája.
- Ma tíz éve kereken, hogy elhunyt. - szólal meg halkan.
Kis szünetet tart, és meggyújt egy mécsest, majd leteszi azt is.
- Akkor lett volna az első foci edzésem. Megígérte, hogy eljön rá. Én pedig összevesztem vele, hogy nem tette... Még az nap este rosszul lett és kórházba kellett szállítani. Előrehaladott agydaganata volt... és senki nem tudott róla. - megköszörüli a torkát, és próbálja visszatartani könnyeit. - De már... nem tudtak rajta segíteni. Még... bocsánatot sem tudtam kérni tőle, hogy úgy megbántottam. Azóta úgy érzem, haragszik rám. Hogy egy ilyen érzéketlen fia volt...
- Ez nem igaz. - szólalok meg halkan, mire felém fordul. Szemeiben könnyek csillognak. Közelebb lépdelek hozzá, és megszorítom kezét. - Te egy nagyon érzékeny fiú vagy... csak nem mutatod ki.
Elfordul tőlem, és újra ránéz a képre.
- Megfogadtam. - suttogja. - A temetésén. Hogy soha többé nem sírok, és nem leszek gyenge.
- A sírás nem jelenti azt, hogy gyenge lennél. Ha elfojtod, és nem mered kimutatni az érzelmeidet, az tesz gyengévé.
- Meglehet. - szipog. - Sosem értettem, hogy tudsz olyan önfeledten mosolyogni, vagy nevetni.
- Neked is menne, ha... - itt megállok és nem fejezem be a mondandóm.
- Igazatok van. - törli meg a szemét. - Ideje elengednem az emlékét, hogy az ő lelke is megnyugodhasson.
- Így van. - ölelem át a hátát.
- Hyerin... - szólít meg halkan.
- Igen? - mosolyodom el, és ránézek. Ő is felém fordítja fejét, és könnyeit törölgetve elmosolyodik.
- Köszönöm.