Love in the Night II.(Jonghyun)

2. fejezet – Családi titok

Egy napfényes szobában ébredtél. Egy puha franciaágyon  feküdtél. Hirtelen felöltél az ágyon. Sajgott a tarkód valamitől. A kezeiden rászáradt halvány vérfoltok voltak...

Ekkor ugrott be minden. Az éjszaka és a srác. Hiába Ő neki köszönheted az életed, Ő egy gyilkos...

Kinyílt az ajtó. A férfi jött be rajta, egy tálcát fogva.

- Jó reggelt! Felébredtél végre? – mosolygott rád, mire te elfintorodtál. – Hogy van a nyakad? – rakta le a tálcát az éjjeliszekrényedre. Rád pillantott, de te nem feleltél. – Nem válaszolsz? – kérdezte. Ismét csak hallgattál. – Hát tegyed. – vigyorodott el gonoszul. – Majd ha lenyugodtál és kiváncsi vagy arra, hogy mi történt, akkor lent megtalálsz. – jelentette ki és becsukta maga mögött az ajtót.

Felvoltál háborodva. Még Ő neki áll feljebb, mikor minden jogod meg van hozzá, hogy levegőnek nézd. Egy légtérben nem akartál lenni vele; nem hogy még szólnod is kelljen hozzá.

Azért a „szobádban” körül néztél. Festmények voltak a falon. A szekrényeken, polcokon fényképek keretben. Néhányon Ő volt, míg máson ismeretlen arcok. Furcsa képek voltak ezek. Néhány fekete-fehér, furcsa ruhájú emberekkel. De még ha a helyszínek, az emberek ruhája változott is, Ő mindig ugyanolyan volt. Mindig ugyanannyi évesnek tűnt a képeken.

- Mi a...? – fogtál egy képet a kezedbe.

A férfi volt rajta és előtte ült egy széken egy ismerős személy. Az édesanyád volt. A srác keze anyád vállán nyugodott, ujján gyűrű. Anyád ujján is ugyanolyan gyűrű volt.

- Ez meg...? – teljesen ledöbbentél. Magaddal vitted a képet és bedugtad a párnád alá.

Nem mentél ki a szobádból, ha tehetted, Folyton a képet bámultad.  Nem értetted ezt az egészet. De tudni akartad, hogy mi folyik itt.

A srác hozott neked enni, de sosem szólt hozzád. Te sem tetted. Napok teltek el így. Míg végül már nem bírtad tovább. Muszáj volt rákérdezned.

Mikor reggel behozta a reggelid és kimenni készült rákérdeztél:

- Mért mentettél meg?

- Mert ez volt a kötelességem. – válaszolta jeges hangon.

- A...kötelességed? – döbbentél meg. – Mégis mit jelentsen ez?!

- Majd idővel megtudod.

- De én most akarom tudni! Mégis ki vagy te?! Miért hoztál ide?! Mi volt az a lény ami megtámadott bennünket? És a legfontosabb: mit jelentsen ez a kép?! – mutattad fel a képkeretet.

- Idővel mindent elmondok.

- Hadd menjek el! Ígérem nem mondom el senkinek amit láttam, csak engedj el!

- Nem lehet.

- De miért nem?! – keltél ki magadból.

- Mert nem, és kész. – kiáltott rád, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Ezek után még zárkózottabbá váltál. Még enni sem akartál. Még az öngyilkosság is megfordult a fejedben.

Egyik nap délután jött be a szobádba. Nem volt szokása napközben „meglátogatni”. Egy halom papírral jött ben hozzád.

- Szeretnék bocsánatot kérni. – rakta le a papírokat az ágyadra és a szélére leült. Te nem feleltél.

- Kim Jonghyunnek hívnak. Vámpír vagyok, de egyben vámpírvadász. Nem voltam mindig az, de édesanyád nyomdokait követem.

- Anyámét? – hűltél el. Megfogadtad, hogy nem szólsz hozzá, de ezt nem hagyhattad szó nélkül.

- Igen. A szüleid vámpírvadászok voltak. Ez által ismerték meg egymást.

- És ez a kép? – vetted elő. Ő kivette a kezedből és elmosolyodott. Akaratlanul is a kezére siklott a tekinteted. Még mindig viselte a gyűrűt.

- A mennyasszonyom volt. – suttogta és végig simított a képen.

- Hogy mi van?! – csattantál fel. Nem bírtad elhinni, hogy mindez veled történik meg. – Az lehetetlen! Sosem beszélt rólad! Hisz neki ott volt apa. – suttogtad a végét. Téged nézett. A szemeiből sütött a szomorúság.

- Ez az igazság. Fiatalok voltunk és meggondolatlanok. – sóhajtott. – Egy világ dőlt össze bennem, mikor meghalt.

- Tehát erről is tudsz?

- Minden tudok rólad, _________. – szólított a neveden. – Tudni akarod az igazságot?

- Igen. – nyeltél egyet. Ő nagy levegőt vett.  

- A szüleid nem voltak a házban, ami leégett. Ez csak álca volt. Megöltél őket. Egy ellenséges vámpír család a tettes. Bosszú volt. Téged is megakartak ölni. De úgy intéztem, hogy ne legyél otthon. Esküszöm, megakartam őket menteni, de késő volt. Csak Téged tudtalak megmenteni. Sajnálom. – folyt egy könnycsepp ki a szeme sarkából.

- De miért? Mit tettek a szüleim? – eleredtek a könnyeid neked is. Ő letörölte a sajátjait, és újra felvette a pókerarcát.

- Az ellenséges vámpír klán egyik leszármazottját kiiktatták. Nem tehettek mást. Ez volt a feladatuk. De tudták, hogy súlyos következményei lesznek. Ezért kért meg édesanyád engem, hogy bármi is történjék; védjelek meg. Azóta én figyelemmel követem a sorsod alakulását, ha kellett akkor bele avatkoztam – persze észre vétlenül. – emelte rád a tekintetét.

- Annyira...annyira hasonlítasz rá... – suttogta Jonghyun.

Szemében megcsillant a vágy tüze. Ekkor lesütötte a tekintetét.

- És ezek? – böktél a papírok felé.

- Fényképek... és feljegyzések. Képek anyádról és rólam... Feljegyzések a nyomozásomat illetően. Annyit már kiderítettem, hogy melyik klán áll mindez mögött. De beférkőzni közéjük nem tudok. Ismernek. Tudják ki és mi vagyok.  Ezért ezen a birtokon kell maradnom, állandó lakhelyként.

- Hol is vagyunk pontosan? – pillantottál rá. Vörösek voltak a szemei.

- A hegyekben. Azt nem árulhatom el, hogy pontosan hol...

- Mért nem?

- Majd, ha eljön az ideje, megtudod. – emelte fel a hangját. – Most megyek. Ha valamire szükséges van, nyugodtan szolgáld ki magad. Elmegyek egy kis időre. – állt fel. Újra fagyossá vált a jelleme. Mielőtt bezárta volna maga mögött az ajtót, még a válla fölött visszaszólt:

 - Ja és melegen ajánlom, hogy ne próbáld megszökni. A sziklák meredekek, vadállatok is élnek erre. Nem biztos, hogy ott leszek, hogy megmentselek.  – majd becsapta maga mögött az ajtót.

Nem igazán értetted a hírtelen hangulat változásait. Legtöbbször fagyos, érzéketlen; de olykor már-már kedves...